PikkÁsz

Igen, ez egy felkérésre írt cikk. Minden kollégiumi kör megkapja a lehetőséget, hogy a kari lap hasábjain népszerűsítse magát, s embereket toborozzon. Én pedig ehelyett arra vállalkozom, hogy bemutassam a Kórust és hétköznapjait (érintőlegesen ismertessem múltját, jelenét és lehetséges jövőképeit).
Van ugyanis egy alapvető különbség a Kórus és egy átlagos kör között. Vegyük példának a fiktív Jégkockákat Hajszárítóval Megsemmisítő Kört [JHMK]: szükségük van jégkockára és hajszárítóra, így a JHMK évente pályázik jégkockára meg hajszárítóra, hogy aki ebben jó, az kamatoztathassa tudását, hosszabb távon pedig tervbe veszik, hogy egyszer majd hívnak egy jégszobrászt, és az ő szobrát is megsemmisítik. A különbség ott van, hogy egy kórus pedig énekelni vágyó és tudó fiatalokból állítja elő azt az értéket, melyet kinyerni hivatott. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha azt állítom, hogy ez nem is kis munka. Szó sincs arról, hogy bárkit is le kívánnék beszélni arról, hogy a Kórushoz csatlakozzon; ám mindenképp felhívnám a figyelmét arra, hogy nagy munkát vállal, mely előbb sok vesződséggel, s mindennek eredményeképp mérhetetlen örömmel jár.
Azt hiszem, a Kórus életének fénypontja mindmáig az a pillanat volt, amikor Sükösd tanár úr az egyik felkérés alkalmával úgy konferált fel minket (szó szerint már nem emlékszem), hogy azt alkalom fényét hívtak meg bennünket, mert kiderült, hogy a Karra nem csak kis Einsteinek meg kis Gaussok járnak, hanem kis Mozartok is. De nem is kell ilyen kiragadott példát keresnünk arra, hogy mi is az élvezet ebben az egészben. Persze, minden szólam hisztizik, hogy ez túl magas, amazt meg nem lehet leénekelni, de titkon már rég várja a tenor, hogy sajnáltathassa magát a kiadandó kappanhangok okán, az alt meg tudja, hogy kulimász, amit énekelni kell, de amikor majd a négy szólam egyszerre megszólal, az milyen szép lesz együtt.
Együtt. Azt hiszem, ez lesz a kulcsszó. Jó együtt énekelni, jó egymásra találni. Soha, egyetlen kórusomat sem éreztem ennyire magaménak, mint ezt. Persze, lehet, attól van csak, hogy a többség kockul meg monitort bámul és méreget vagy melózik egész héten, és jó néha visszatérni valami egész más mellé; de szerintem a tavalyi mag nagyon jól megtalálta egymást. És persze semmire sem mennénk néha sarkára álló karnagy nélkül.
Merthogy ez úgy működik, hogy van a karnagy [Zsuzsi], aki nélkül ez az egész már rég szétesett volna. Szinte mindenkinek van kórusmúltja, mindenki hozza a régi kottáit, Zsuzsi válogat, szolmizál, betanít, gyakoroltat, zenét csinál belőle, s majd levezényli. Ha nekünk, szimpla kórustagoknak heti 3-4 óra a ráfordított idő, neki úgy 5-6 óra (és ezúton is szeretném megköszönni munkáját). Pedig azt hiszem nem is ez a legnagyobb terhe a Kórussal. Sokkal inkább az az idő a próbákból, amit nem énekléssel töltünk [én biztos nem tűrném ilyen példásan].
Kezdődik a próba, beénekléssel indul, már javában csavarog a csúf csiga a csövön, ekkor újabb három ember érkezik, pár épp elalélna Lali, a lila ló, de ekkor is becaplat még valaki, mamemimemő, hopp még egy ember, ókárámiamadre, és már csak a basszus fele hiányzik, sebaj, majd megjön; áténekeljük az előző próbán tanultakat, az alt már elfelejtette, nópara, újraénekeljük, akkor most mindenki egészen halkan, mert a basszus úgy zuhant bele a kényelmes regiszterbe, hogy az altatódal közben fölébredt a kisjézuska, jó, megvolt; következő darab, blattolás és brusztolás, a szoprán könnyedén végiglallázza, mert dallamos, az alt szenved, leénekli a leénekelhetetlent, a tenor nyávog, mint mindig, a basszus szépem lelépegeti, kész is lenne, de a megállások közepette nekiálltunk viccelődni, hogy Csonka András meg Ave Maria, és hihihi meg hahaha, az alt ismét megpróbálkozik szólamával, s mivel épp ráérek, azon röhögünk a szomszédommal, hogy az alt igazából nem is töltelékszólamot, hanem egy ork népdalt énekel le, hehehe meg huhuhu, de aztán a röhögés elállta után mi jövünk, gúvvad a szemünk, hogy kipréseljük magunkból azt az f-et, már azt se tudjuk, hova tűrjük a herénk, sebaj, kijött valahogy, össze lehet énekelni a négy szólamot, és lám, Bárdosnak lett igaza, együtt már tényleg jól hangzik, na akkor még két vicc és négy nevetés, a figyelem már sehol.
Nehéz lehet karnagyként meghúzni, mennyi viccet enged meg, mennyi késést: hisz haladni akar, miközben tudja, hogy a próbák nevetések nélkül pedig elviselhetetlenül szárazak lennének. És Zsuzsi tényleg kiválóan csinálja, le a kalappal előtte.
Pedig neki sincs nagy rutinja. Tavaly február óta vezeti a Kórust, akkor vette át Sepsi Örstől,a Kórus valahai megalapítójától [2005. okt. (Sepsi Örs, Bácsi Ádám, Édes János)], és azt hiszem, mindent elért, amit ennyi idő alatt lehetett.
2006 karácsonyán mintegy 150 kollégista és külsős vonult le a nagyterembe, hogy tényleg hallgató legyen, s részese a karácsonyi műsornak; a Kórus eleget tett egy szakközépiskola karácsonyi koncertjére való felkérésnek, és meghívást nyert a TTK „dékánbúcsúztató” Kari Tanácsára és Diplomaosztójára, Gyűrűavató Szakestjére is.
A tavalyi tizenöt fős létszámról pedig közel harmincra nőtt az énekelni vágyók száma. Folyamatban van egy zongora szerződtetése is, mely új távlatokat nyit: nagyban színesíti a műsort, fontos szereplője lesz a félévzáró karácsonyi koncertnek [dec. 13.], mely már mintegy másfél óra együtt zenélés lesz – remélem, mindannyiunk örömére.

(az első nyomtatott számból)