PikkÁsz

Esőkabátok, egy kis tavaszi havazás, az elmaradhatatlan végtelen mennyiségű alkohol és persze a szokásos 11. heti hangulat, amikor még az utolsó „szabad” napjainkat éljük a póthét és a vizsgaidőszak hajrája előtt – ezek jellemezték az idei SLIP-et.

Egy borongós, átlagos keddi napként kezdődött, analízis órán ültünk – amikor először csak halkan, alig-alig hallhatóan, épp csak minimális hangerővel – zenét kezdtek játszani. Szép csendesen eldúdolgattunk a hátsó sorban, még hangulatos is volt – aztán hirtelen, mintha a kedvenc számod kezdődne, a rádióban a hangerő ugrott néhány decibelt, és majdhogynem dübörgött a H épület a Summer of 69-tól.

A BME napok után a második legnagyobb hallgatói fesztivált szokásos helyén, immár 39. alkalommal rendezték meg a Goldmann György téren, ahol délutánonként izgalmas feladatok, esténként pedig koncertek várták a gépészeket - és nem gépészeket egyaránt.

A történelem során először, idén indult TTK-s csapat is a versenyen, akiknek tagjai 4 napon keresztül hősiesen küzdöttek a mérnökök ellen. Statisztikák alapján is kimutatható, hogy a fizikusok is tudnak (legalább) annyi sört inni, mint a gépészek, de az egészségtelen életmód c. feladatban kifejezetten az utolsók között végeztek, ezzel is bizonyították pici karunk egészségügyileg kifogásolhatatlan életvitelét.

A TTK csapata versenyzés közben. A képre kattintva megnézhetitek az összes képet róluk. A képek a Kármán Tódor Fotókörnek köszönhetők, a teljes képsorozatok (a többi csapattal és a koncertekkel) a SLIP facebook oldalán megtalálhatók.

A szörnyű időjárás sem tudta elrontani a hangulatot – az éjszakai hidegekben csak jobban fogyott az egész héten akciós vodka-bomba. Az eső, majd havazásba átváltó esőféleség sem tántorított el senkit – főleg a délután jól bealapozott csapattagokat - a hajnalig tartó bulizástól.

A délutáni fergeteges hangulat megmaradásáról 11-től kisebb-nagyobb koncertek gondoskodtak: szerdán a FISH! zenélt a hidegtől már nem didergő hallgatóknak, péntek este pedig az UFO, majd az elmaradhatatlan Groovehouse biztosította a méltó lezárását a hétnek.

Kulcsár Zsuzsa

Kérlek mutatkozz be röviden! Hogy hívnak, hol nőttél fel, esetleg valami pici személyes plusz információ!

A nevem Domján Dániel, Zalaegerszegen születtem és laktam egészen addig, amíg fel nem kerültem Budapestre az egyetemre. A középiskola alatt egy évig Németországban tanultam ösztöndíjasként.

Mikor és milyen szakon végeztél az egyetemen?
2012-ben diplomáztam mérnök-fizikusként, az ötéves képzés utolsó évfolyamából.

Miért választottad a természettudományos pályát? Mi vagy ki motivált?

A matek és a fizika is jól ment a gimnázium alatt, szóval a Műegyetemet, mint célt elég hamar sikerült kitűzni. Az eredeti tervem az építészmérnöki szak volt, de az első rajzelőkészítő órán kiderült, hogy bár nem vagyok teljesen tehetségtelen, de nem is egy született őstehetség. Annyira viszont nem voltam elhivatott az építész szakma iránt, hogy ennek ellenére keresztülküzdjem magam az egyébként is kemény képzésen, így új szakot kellett keresnem.

Mivel nem tudtam igazán választani a mérnöki képzések között, és a matek- és fizikatanáraim is erősen erre bíztattak, végül a mérnök-fizikus szakot jelöltem meg. Az indok az volt, hogy hagyjam nyitva magam előtt a legtöbb lehetőséget a későbbikben – ez végül be is igazolódott.

Milyen élmény volt az egyetem? Hogy emlékezel vissza az itt töltött időre?

Összességében nagyon pozitívan, de nyilván vannak negatív élmények is – szerencsére ezek kevésbé maradandóak. Eleve vidékről Budapestre kerülni nagy élmény volt számomra, és kollégistaként egyből egy nagyon jó közösségbe kerültem.

Mihez kezdtél az egyetem után?

Arra viszonylag hamar rájöttem, hogy nekem nem való az akadémiai pálya, a hosszú távú kutatási projektek helyett jobban szerettem olyan munkát, ahol pörgősebb és változatos feladatokat kapok. Még a diplomám megszerzése előtt elkezdtem dolgozni a Semilabnál, ahol egy évet töltöttem, de ezalatt rájöttem, hogy az ipari kutatás-fejlesztés sem az én világom. Addigra már Magyarországra is elért a gazdasági válság hatása, így a médiában is nagyon sok cikk jelent meg a globális pénzügyi rendszer működéséről. Ezek alapján döntöttem el, hogy nekem inkább pénzügyi területen kellene dolgoznom.

A gazdasági válság arra ösztönözte a bankokat és az ezeket felügyelő szervezeteket, hogy sokkal komolyabban elemezzék a tevékenységükkel járó kockázatokat. Az erre szolgáló modellek kifejlesztéséhez viszont kvantitatív, tipikusan matematikus vagy fizikus végzettségre van szükség. Így vettek fel engem is a magyar Raiffeisen Bank hitelkockázati elemző csapatába, szerencsére a közgazdasági diploma hiánya nem volt probléma, a szükségest tudást viszonylag gyorsan el lehetett sajátítani munka közben.

Most hol élsz, mivel foglalkozol?

Budapesten lakok és a már 2 és fél éve a Morgan Stanleynél dolgozok a Risk Departmenten. A csapatunk felelős az amerikai szabályozói előírásoknak megfelelő hitelkockázati tőkekövetelmény számításáért és jelentéséért. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy mi felügyeljük azt a komplex folyamatot, amelynek során az egyes üzleti területekről származó adatokból összeálló adatbázisokból kiszámolják a kockázattal súlyozott eszközértéket, amelynek megfelelő szintje a cég egyik működési feltétele.

Mit tartasz a legnagyobb szakmai eredményednek? Mire vagy igazán büszke?

A csapatomhoz az utóbbi egy évben egyre több és felelősségteljesebb feladat került át az amerikai központból. Így már magasabb pozícióban dolgozó emberekkel kell kapcsolatot tartanom különböző területekről ezért március közepétől két hónapot New Yorkban fogok tölteni, hogy személyesen is megismerjem őket.

Mit tanácsolsz a mostani TTK-s diákoknak?

Töltsetek el legalább egy félévet külföldön, ez a nyelvtudáson túl rengeteget hozzáad az ember világképéhez is és nagyon jó buli. Nekem ez egyetemistaként kimaradt, és utólag nagyon bánom.

A tanulmányok mellett próbáljatok meg valami plusz dolgot csinálni – TDK, HK, öntevékeny kör, önkénteskedés… Pályakezdőként az első interjúkon ezekkel lehet kitűnni és eladni magad, ugyanis a diploma csak az alapszint, ami megvan az összes jelentkezőnek.

Romsics Erzsébet

Ez a cikk a PikkÁsz 2017 tavaszi számában jelent meg.

Szabados Dóra: Hogyan indult el a fiatal Krisztián Dávid a természettudományos pályán?

Krisztián Dávid: Már általános iskolában indultam matematikai, logikai versenyeken, ahol többször is országos döntőbe jutottam. Akkoriban még a matek volt a mindenem, majd Egerbe kerültem egy megyei szinten elismert gimnáziumba. Ott szembesültem azzal, hogy mi a fizika – legalább is azzal, amit ekkor annak gondoltam –, és ez lenyűgözött, főként egy rendkívül jó oktatónak köszönhetően. A matek ekkor másodlagos lett. Fizikából OKTV-n és annak „kistestvérén”, a Mikola Sándor Országos Fizikaversenyen mind a négy évben az első tíz helyezett között végeztem. Nem volt kérdéses, hogy fizikával szeretnék foglalkozni a továbbiakban is. Abban pedig már a gimi segített, hogy ha fizikusképzés, akkor a BME-nél nincs jobb választás. Jó tapasztalatokat hallottam róla, eljöttem a nyílt napra, és megtetszett.

Sz. D.: Volt valamilyen szülői hatás a pályaválasztással kapcsolatban?

K. D.: Abszolút nem, a szüleim távol állnak a tudományos pályától, és nem is akarták befolyásolni a döntésemet. Ha családi gyökeret kellene keresni, akkor nagymamám jól számolt fejben. Legfeljebb ebbe lehetne kapaszkodni, ha valamilyen hatást nagyon keresni szeretnék. (nevet)

Sz. D.: Milyen volt az első időszak az egyetemen?

K. D: Más volt, mint amit addig megszoktam. Én akkor kerültem el otthonról, előtte nem laktam kollégiumban. Közösségileg aktív ember vagyok, így a beilleszkedéssel nem volt gondom, de a hirtelen jött szabadságot nehezebb volt kezelni. Kezdetben a tanulás annyira nem volt nehéz, mint amivel sokan riogattak. Nagyon hamar tudtam alkalmazkodni az itteni környezethez, élveztem az egyetemet.

Sz. D.: Mondtad, hogy a gimiben szembesültél azzal, amit akkor a fizikának hittél. Ez mennyire változott meg az egyetemen? Mennyire volt más a középiskolás és egyetemi fizika?

K. D.: Az elején annyira nem. A Kísérleti fizika gyakorlatilag, nagyrészt ugyanaz az anyag, mint a középiskolában tanultak, csak kicsit komolyabb matematikai apparátust használva, integrálással, deriválással. A komolyabb nehézségekkel ezt követően szembesültem. Nagyon kemény félévek követték egymást, több nehéz elméleti fizikai tárgy futott párhuzamosan, és a laborok is rengeteg energiát felemésztettek. Akkor kicsit elvesztem, és a motivációm is alábbhagyott.

Sz. D.: Mi volt, ami miatt mégis maradtál?

K. D.: Ekkora rengeteg időt és energiát fektetettem bele, illetve nem tudtam megmondani egyértelműen, mi az, amit jobban szeretettem volna csinálni a fizikánál. Ha most állnék választás előtt, elgondolkoznék, hogy mérnökinformatikusnak, gépésznek tanuljak tovább. Amit gimiben gondoltam a fizikáról, az nem más, mint precíz mérnöki munka jó matematikai képességekkel.

Sz. D.: Társaságilag aktív életet élsz, több évig voltál HK-s, KAPOCS tag vagy. Hogyan került a képbe a Hallgatói Képviselet?

K. D.: Egy ekkora mikroközösség, mint a TTK, próbálja kiemelni a közösségi munkára láthatólag fogékony embereket. Ha egy személyt említenem kellene, akkor Rákos Olivért mondanám, ő volt a patrónusom a gólyatáborban. Nagyon jóban voltunk az egyetem elején, ő volt az, aki a motivációmat meghozta. Akkoriban volt a Fizika BSc tanterv felülvizsgálata, és sokat beszélgettünk erről. Lenyűgözött, ahogy ő és Kettinger Ádám milyen őszinte tenni akarással dolgoztak a társaikért, foglalkoztak az oktatás színvonalának emelésével.

Sz. D.: Ezek szerint tudtad, hogy az oktatással akarsz foglalkozni?

K. D.: Most, hogy zajlik a Tisztújítás a TTK-n, végigolvastam az elmúlt években beadott bemutatkozásaimat. Nem derül ki belőlük egyértelműen, hogy oktatással akartam volna foglalkozni, és valószínűleg azért, mert ez nem is volt így. Mert mit is lát egy kari HK-s? Ösztöndíjosztás, szociális pályázatok bírálása, hogyan lehet megújítani, igazságosabbá tenni. Vagy ott vannak a rendezvények. Hogyan lehet egy közösséget, ami kicsi és nehezen mozdítható, mozgásra bírni? Igyekeztem minden irányban érdeklődni és fejlődni.

Sz. D.: Hogyan jött az EHK? Ez volt a következő lépés?

K. D.: Kari hallgatói képviselőként nagy érdeklődéssel hallgattam Rácz Tamás és Jámbori Attila (az akkori EHK-sok) beszámolóit, foglalkoztatott, hogy mi történik az egyetemen. Az akkoriban egy viharos időszak volt, megérkezett a kancellár az egyetemre, alapjaiban felforgatva az egész egyetem, így a HÖK életét is. Sokat beszélgettem velük akkoriban, és egyre tájékozottabbá váltam az egyetemi szintű működéssel, problémákkal kapcsolatban. Rászántam az időt, így amikor a következő tisztújításnál Jámbori Attila helye megüresedett, engem tartott a képviselet a legalkalmasabbnak a poszt betöltésére. Az EHK teljesen befogadó volt velem, pedig másodévesként akkor még nem volt szokásos oda bekerülni. Sok karon sok évnyi munkát le kell tenni az asztalra, hogy valaki az EHK-ba kerüljön, így próbáltam minél jobban felkészülni rá, hogy ne lógjak ki a sorból.

Sz. D.: Mi volt az, amiért elindultál az EHK elnöki posztért?

K. D.: Mindig úgy kezdtem bele a dolgokba, hogy alapvetően boldog vagyok a jelenlegi tevékenységeimmel, és ezen minél kevesebbet változtassak. Az egyetem elején jól éreztem magam a tanulmányaimmal, és akkor még aktívabban vezettem futballmérkőzéseket is. Ekkor ismerkedtem meg a HK-val, ahol ki akartam próbálni magam, de csak addig, amíg nem megy a többi rovására. Ez még kari szinten nem vett el sok időt, de az EHK már nagyobb dilemma volt. Ahogy léptem egyre feljebb a ranglétrán, egyre biztosabb voltam benne, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Ezeknek a dolgoknak van egy természetes folyamata. Sosem törtettem, vagy kapartam magamnak az utat, aktívan dolgoztam, és ez meghozta a gyümölcsét. Mire tavaly nyáron elnökválasztásra került a sor, már úgy éreztem, hogy kiemelt a közösség. Emellett természetesen sajnos a kezdeti akaratommal ellentétben más, korábban kedvelt dolgaim háttérbe szorultak.

Sz. D.: Itt volt ellenjelölt?

K. D.: Volt más EHK képviselő is, aki gondolkozott az induláson, de végül egyedül pályáztam meg a posztot.

Sz. D.: Milyen terveid voltak?

K. D.: A hagyományok megőrzése, amit Daku Dávidtól vettem át, a jól működő rendszerek megtartása. Azonban volt pár dolog, amit zászlóra tűztem. Nem tudom, mennyire mélyen menjek bele a dolgokba, ha elkezdem, nagyon sokáig tudok beszélni róla. (nevet)

Sz. D.: Röviden mégis mit mondanál?

K. D.: Utánpótlás, továbbképzések, tudásbázis kialakítása, továbbá egy átlátható, korrekt gazdálkodás kialakítása. Természetesen minden területen vannak projektek, amiket véghez kell vinni.

Sz. D.: Melyikeket sikerült véghezvinni?

K. D.: Ezek még folyamatban vannak, ahogyan az elnöki ciklusom is. De jobban örültem volna, ha mostanra több dolgot sikerült volna már megvalósítanom. A GTK-s helyzet sajnos sok energiámba, időmbe került…

Sz. D.: Mennyire változtak a tervek útközben?

K. D.: Nem nagyon változtak. Nyilván annyiban módosultak, hogy sokszor az eseti ad hoc feladatok prioritást élveztek, és kevesebb energia maradt a hosszútávú célokra.

Sz. D.: Mik a terveid a következő időszakra? Gondolom, újra fogsz indulni EHK elnökként.

K. D.: Miből gondolod, hogy újra elindulok az elnöki posztért?

Sz. D.: A TTK Tisztújításán nem indultál el, gondoltam, végig akarod vinni a következő ciklust is.

K. D.: Ha nem lennék EHK elnök, nem szeretnék EHK-s és kari HK-s sem lenni. Nem azért, mert nem bírnám kezelni a visszalépést, hanem mert nem biztos, hogy megfelelően tudnám szolgálni a rendszer érdekeit. Ha nem sikerül letennem az asztalra dolgokat a tavasszal, amik régóta váratnak magukra, akkor nem fogom sikeresnek tartani a mostani ciklust, és elgondolkodok a folytatáson.

Sz. D.: Ha már szóba került a Tisztújítás, mit tanácsolnál az új HK-soknak?

K. D.: Sajnos nem tudtam részt venni a Fórumon, pedig szívesen beszéltem volna röviden a jelölteknek. Azt hangsúlyoznám ki, hogy vegyék komolyan a képviseletet, érezzék annak a súlyát, hogy mekkora feladatot vállalnak azzal, hogy elindulnak a választáson, és érezzék a felelősséget a képviseleti létben. Alkalomadtán az egyéni célokat háttérbe kell szorítani a közösségi érdekekért. Élvezzék azonban az előnyeit is, kapnak egy óriási szabadságot, amelyen belül fejleszthetnek a hallgatók mindennapjain, oktatásán, szabadidős tevékenységein, csak a kreativitásukon múlik. Éljenek ezzel, ne kényelmesedjenek el, hanem kérdezzenek, tanuljanak, és ha már sok mindent tudnak, tegyenek le az asztalra valamit az utókornak.

Sz. D.: És az EHK-soknak?

K. D.: Nyilván ott már személyesebb kapcsolat fog kialakulni. Az, hogy milyen feladatot, posztot szánok nekik majd a jövő kérdése. Az alapok ott is ugyanezek, még több idő, még több áldozat, viszont nagyobb dolgokat is végbevihetnek.

Sz. D.: Ha most visszatekintesz a pár évvel ezelőtti Krisztián Dávidra, milyen változásokat látsz magadban?

K. D.: A mostani Dávid sokkal tudatosabban osztja be az idejét, és alapvetően céltudatosabb minden területen. Ha öt évvel ezelőtt tudtam volna, mennyire fontos a minőségi idő eltöltése, akár a barátokkal, családdal, vagy önmagam fejlesztésére, akkor másképp élem az életem. Viszont, ha megfordítjuk a kérdést: „Mit gondolna az 5 évvel ezelőtti Krisztián Dávid a mostaniról?”, azt válaszolná valószínűleg, hogy legyen lazább.

Sz. D.: Miért?

K. D.: Mert túlvállalja magát, ahelyett, hogy kiélvezné a fiatalságát, leköti minden idejét. Igaz, most jobban osztom be az időmet, céltudatosabb vagyok, jobban kommunikálok, de régen sokkal szélesebb spektrumon, szabadabban gondolkoztam. Akkor nem ugyanazon a pár dolgon járt az agyam a nap teljes egészében. Szabadabb volt az elmém akkor. Ezek a dolgok azért ma is dilemmát okoznak.

Sz. D.: Ha belegondolunk, a tanulás mellett EHK elnöknek lenni óriási munka.

K. D.: Valóban, rendkívül nehéz összeegyeztetni. Persze tudtam, hogy mit vállalok. Az utóbbi egy évben nem vagyok leterhelve annyira tanulmányilag, amellett lehet ezt csinálni. Azonban a magánéletre is kell időt fordítani.

Sz. D.: Hogyan lehet megoldani?

K. D.: Jó időbeosztással.

Sz. D.: Hogyan tudsz kikapcsolódni?

K. D.: Nagyon könnyen. Este megérkezem a kollégiumi szobámba, ott vár a barátnőm, vacsorázunk, beszélgetünk, filmezünk, programozunk kettesben vagy a barátainkkal. Most már tudatosan nem éjszakázok hétköznapokon, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy másnap ne tudjak úgy koncentrálni.

Sz. D.: De ehhez kell egy megfelelő partner is.

K. D.: Igen. Szerencsére esetemben partner mindenki: a családom, a barátaim és a barátnőm.

Sz. D.: Zárásként játsszunk egy kicsit. Ha most bele kéne gondolni, 10-15 év múlva hol leszel?

K. D.: Ezt még konkrétan nem tudom. El sem hiszed, mennyiféle elképzelésem van. Sokszor gondolok arra, hogy vidéki nyugalomban, akár egy faluban élek, például fizikát oktatok egy gimnáziumban, sportolok, élem a békés családi életemet. Ez boldogsággal, megnyugvással tölt el. Azonban néha úgy érzem, ennél izgágább vagyok, és ha az előbb vázoltak teljes egészében így valósulnának meg, nem lennék elégedett, többet akarnék.

Sz. D.: Mondjuk a falu polgármestere?

K. D.: (nevet) Erre még pont nem gondoltam. Visszatérve azt is el tudom képzelni, hogy bekerülök egy céghez, ahol pörög az élet, a munka pörgős, jól érzem magam. De nem tudom… ez még nem forrott ki. Természetesen családra mindenképpen vágyom. Most úgy érzem, nem akarok hosszútávon tudományos pályán maradni, azonban amit a kartól kaptam, sehol máshol nem kaptam volna meg.

Sz. D.: Például?

K. D.: Az a szemlélet, ahogy egy természettudományos ember hozzá tud állni a problémákhoz, vagy a munkamorál, amit látok a karon belül. Ha nem is találtam meg tökéletesen a számításaimat, sokkal gazdagodtam a karon. A BME valóban nem csak a tudást adja át, hanem tökéletesen felkészít az életre is.

Szabados Dóra

Ez a cikk a PikkÁsz 2017 tavaszi számában jelent meg.

PikkÁsz

Avagy gyűrjük le a tavaszi fáradtságot!

Kövess minket a Facebookon is!

Népszerű Írásaink

Blog Archivum