Öregdiák: Simon Ferenc mesélt Szabó Áronnak

Az az ötlet támadt, hogy kellene csinálni BME-s fizikusos-öregdiákos interjúkat, meséljenek kicsit a szak kezdeti időszakáról, a tanárokról, az egyetemről, és hogy végülis mire vitték a diplomájukkal, van-e élet az öt év után? Ennek az agyszüleménynek az első termékét olvashatjátok most el, ha elég kitartóak vagytok. De megéri.
A célszemély dr. Simon Ferenc, nemrégiben kinevezett docens, a Kísérleti Fizika Tanszék munkatársa, számos fiatal kutatói díj nyertese, akivel néhányan megismerkedhettetek már némileg, ha bejártatok kisfiz gyakra…

Na, hát először is arról szeretnélek megkérdezni, hogy most éppen mivel foglalkozol?
Hát most ide neveztek ki docensnek, ami azt jelenti, hogy az időm jó észe elmegy oktatásra, de hát emellett kutatok, mégpedig azt a munkát, amit Bécsben kezdtem el két évvel ezelőtt, tehát ilyen nanoszerkezetű anyagok vizsgálatával foglalkozom. Szén nanocsövekkek ezen belül.
Amikor elkezdted az egyetemet, tudtad-e már, hogy mivel akarsz majd foglalkozni, vagy ez úgy menet közben alakulgatott?
Hát, igazából amikor az ember alsóbb éves, akkor az inspirálja elsősorban, hogy megfeleljen az alaptárgyaknak. Én kitűnő tanuló voltam, két félévet leszámítva. Ebből az egyik az volt, amikor az elektronikát és a méréselméletet kellett hallgatnunk, a másik meg az volt, hogy a külföldön hallgatott tárgyaimat máshogy számították be. Igyekeztem mindig jól megfelelni az alaptárgyaknak, és végül nyitott voltam mindenre. Másodévesen TDK-ztam, tiszta matematikai alapkutatásból, és országos harmadik helyezett lettem, de utána nem is foglalkoztam többet ma-tematikával. Emellett részt vettem az Ortvay versenyen, ahol negyed évesen első helyezett lettem, harmadévesen meg különdíjas. Tehát én azt tudom mondani mindenkinek, hogy az első három évben az embernek az alaptárgyakra kell koncentrálnia. Az embernek akkor még nem jut rá túl sok energiája, hogy egyéb érdeklődéseit kielégítse. Legalábbis ez volt az én benyomásom. Pláne, hogyha kitűnő akarsz lenni. Nagyon nagy élvezetemet leltem például abban, hogy amikor tanultuk a matematikai módszereket c. tárgyat, a tanárnak a hibáit a táblánál felfedezzem, és kijavítsam, meg ilyen jellegű dolgok...
Akkor ezek szerint többször váltottál kutatási témát?
Hát lényegében ez volt az egyetlen egy mellékút, hogy matematikával foglalkoztam, azóta konkrétan szilárdtest fizikával foglalkozom. De most mit is jelent az, hogy váltani? Ugye már azóta foglalkozom kisérleti szilárdtest kutatással - már abból csináltam a diploma munkámat itt Jánossy András professzornál - témát természetesen azóta váltottam azon belül, de hát az semmiképpen sem egy olyan nagyobb váltás, vagy hogy mondjam? Ugye mi itt úgynevezett erősen korrelált anyagokat vizsgálunk, és ezeknek az anyagoknak különböző családjai léteznek: szupravezetők, anti-ferromágnesek, és egyéb ilyen egzotikus alap-állapottal rendelkező anyagok, és ezen belül elég sok mindennel foglalkoztam.
Akkor olyan negyed év környékén alakult ki a szilárdtest fizika iránti vonzalmad?
Úgy van. Bár inkább azt mondanám, hogy a legnagyobb motíváló erő az volt, hogy a szilárdtest fizika itt a fizika intézetben a legerősebb. Ez egész egyszerűen azért van, mert azok az emberek, akik itt a legnagyobb kvalitásúak és legmagasabb beosztásokban vannak - itt például a három akadémikusunkra kell gondolni - azok szilárdtest fizikával foglalkoznak. Tehát szerintem ha valaki itt akar maradni a Műegyetemen, és itt akar diploma után doktorálni, annak szilárdtest fizikával kell foglalkoznia. Ez egy autómatikus választás, hogy úgy mondjam. Én negyed évesen voltam külföldön az ugye 12 éve volt, ‘95-ben, akkor még ezeknek az Erasmus dolgoknak nagyon az elején voltunk, tehát én voltam az egyik első ilyen erasmusos diák, aki innen Magyarországról el tudott menni, egy évet, és ott is már szilárdtest irányultságú dolgokkal foglalkoztam, azért mert tudtam, hogy ha hazajövök majd, akkor itthon azzal fogok foglalkozni. De a dipomamunkámat csak ötöd évesen kezdtem el itt, tehát én egy fél év hátrányban voltam azokhoz képest, akik közben itthon már csinálták a dipomájukat.
És nem fordult meg a fejedben, hogy inkább elméleti fizikus legyél, ha a matekot ennyire szeretted?
Igen, ez egy jó kérdés, hogy elmélet vagy nem elmélet... én ugye az Ortvay versenyen elméletből is igen sikeres voltam. Zawadowski Frédi volt az a mentor, aki azóta is egyengeti az utamat, és ő azt mondta, hogy én kísérleti fizikusnak való vagyok. Bővebben nem fejtette ezt ki, csak azt mondta, hogy te fiam, legyél kísérleti fizikus, és ezt azzal támasztotta alá, hogy neki nagyon jó orra van a kísérleti fizikusokhoz, mert lám, akiket ő 20-30 éve kísérleti fizikai pályára irányított - Mihály György, Forró László -, ezek most neves egyetemeken professzorok, a New York-in, illetve a lausannein, tehát úgy tűnik, hogy tényleg jó orra van az emberekhez. És azt tette még hozzá, hogy az elmélet csak azoknak való, akiken látszik, hogy nagyon szeretik. Aki csak számolni szeret, és a közelébe se szeretne menni a gyakorlati dolgoknak. A kisérlet meg azoknak való, akiknek nagyon erősek az elméleti alapjaik, tehát ott is stabilan megállják a helyüket, de nem csak azzal akarnak foglalkozni. De nem bántam meg.
És akkor ezek szerint a szilárdtest fizikát sem bántad meg.
Azt sem. Én szerintem egyébként úgy van ez az összes ilyen dologgal, az ilyen témaválasztás és egyebek, hogy a legtöbb az mind esetleges dolog. Tehát véletlenszerűen odacsapódunk valahova - majdhogynem a párválasztásban is így van, ugye hát... na, nem akarok obszcén lenni itt, de hát ugye sok embert kipróbálna szívesen az ember, de hát ugye ezt nem lehet, az időnk és az életünk korlátos. Mindent nem lehet kipróbálni, esetlegesen valamit választ az ember, valahová kerül, és ott kell kihoznia a maximumot.
Szóval azt mondod, hogy első három évben ne nagyon agyaljunk azon, hogy mivel is foglalkozzunk majd, csak teljesítsük jól az alaptárgyakat?
Igen. A legfontosabb, hogy az eldint, a kvantumot, a mechanikát, a nukleáris fizikát, a kisérleti fizikát, matematikát, ezeket jól megtanuljuk, ezekben egy nagyon stabil alapnak kell lennie, mert ezek utána nélkülözhetetlenek. A megdöbbentő az az a fizikában, és ez az, amivel az ember nap, mint nap szembesül, hogy nagyon különböző fizikai területeken ugyanazok a dolgok köszönnek vissza. Tehát az ember amit megtanul, mondjuk, mondok egy példat: a Lagrange polinomokat, megtanulja, mert annak idején szükség van rá az eldinben, ez ugyanúgy vissza fog köszönni, amikor kisérleti fizikában fog valamilyen problémával foglalkozni. Hasonló tudást hasonló egyenletek írják le. Hát természet csak egy van. Ezért nagyon fontos, hogy az ember az elején jól tanuljon. Másrészt - és ez most fokozottan érvényes a BSc-sekre - ez követelmény. Tehát aki nem teljesít jól az alapképzésben, az később nem kerül jó témavezetőhöz diplomamunkára, aki nem jó téma-vezetőhöz kerül diplomatémára, utána nem kerül jó témavezetőhöz doktori munkára, és így tovább. Én mindenkinek azt szoktam mondani, hogy a mi korosztályunkban úgy alakult ki a kutatói életpálya, hogy nagyon rövid időszakonként, aránylag sűrűn kell beszámolnia az embernek a teljesítményéről. Az én konkrét esetemben az van, hog két-három évente felülvizsgálják a munkámat, úgy, hogy azt mondják mondjuk, hogy “Na fiam, te most akkor nem kapsz kutatási pénzt, mert az előző három évben nem tettél le eleget az asztalra”. Ha el akarsz menni külföldre, akkor nem kapsz egy jó állást, mert nem kapod meg azt az ösztöndíjat, amire szükséged lenne. Nem az van már, hogy az ember leül egy íróasztal mögé, és akkor nyugdíjig ott marad, és be van betonozva, hanem rövid időn belül számot kell adnia a teljesítményéről. Most van aki ennek meg tud felelni, és van, aki nem. De ez nem csak a tudományban van így, hiszen ha egy céghez mész el dolgozni, ott mondjuk havonta felülvizsgálja valaki a munkádat. Ilyen értelemben persze a kutatás kicsit még liberális, de a rendszer maga az nagyon szigorú és kegyetlen. Kiveti magából azokat, akik nem teljesítenek. Nekem itt például szerencsém volt, hogy fel tudtam venni ezt a ritmust, főleg azért, mert egy olyan helyen voltam külföldön, Ausztriában, ahol szintén ez a nagyon szigorú rendszer van, és ott sikerült ebbe beleilleszkednem. Tehát én a koromhoz képest nagyon fiatalon lettem itt docens például. 33 évesen ez eléggé ritka dolog. De ez a rendszer Magyarországon még mindig sokkal lazább, mint külföldön. Mi ettől az egésztől a rendszerváltozás előtt meg lettünk védve. A Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézet-hálózatának (KFKI, SZFKI, KKKI, stb.) még mindig van egyfajta védettsége, tehát nem annyira cél- és teljesítmény orientáltak. De akár még itt az egyetem is. Épp most kell kitöltenem egy ilyen kimutatást az egyetemen, arról, hogy hány órát tanítok, mennyit kutatok, satöbbi. De a kutatásról csak olyan nagy vonalakban kell beszámolni, hogy én mit gondolok, hány órát vesz el a kutatás? Én azért alapvetően kutató vagyok. De semmi olyan konkrét kritérium-rendszer nincs itt az egyetemen, ami alapján mérik a tudományos teljesítményt, amire egyébként léteznek mérőszámok, úgynevezett impakt faktorok, független hivatkozások, nemzetközi közleményekben megjelent cikkek száma, és így tovább. Én a bécsi egyetemen ehhez hozzászoktam, hogy ott félévente, vagy évente jelentéseket írtunk, amiben fekete-fehéren megvolt, hogy ez a csoport ezt csinálta, ez a csoport meg semmit nem csinált, stb. Most ezt nem azért mondom, hogy bárkit itt piszkáljak a kollégáim közül, hanem maga a rend-szer nem alakult még itt ki. Persze kérdezheted erre azt, az idealista, fiatal kutató szemével, aki így ránéz az egészre, hogy Úr Isten! Ha ilyen szar ez az egész kutatás, hogy csak erről szól, hogy teljesítmény, meg rövidtáv, meg ilyenek, akkor ez engem inkább nem is érdekel. A dolog úgy van, hogy ebbe a rendszerbe bele kell illesztenie az embernek a saját érdeklődését, kiváncsiságát, és emellett nagyon kell vigyázni arra, hogy ezeknek a számoknak, az objektív tudománymetriai mé-rőszámoknak megfeleljen. Tehát pont emiatt egy fiatal kutatónak úgy néz ki az élepályája - én is ezen az úton mozgom -, hogy negyven éves koráig dolgozik, mint az állat, ezeknek a számoknak igyekszik megfelelni,elsősorban a mennyiséget kénytelen a minőséggel szemben előrehelyezni, és majd negyven, vagy akárhány évesen, amikor professzor lesz, és kap egy állást, ahol azt mondják neki, hogy innentől kezdve nem piszkálunk téged, azt csinálsz, amit akarsz, onnantól kezdve fogja elkezdeni megvalósítani a nagy elveit, meg álmait. Egyszerűen nincs más mód. Lehetett olvasni az interneten, hogy a matematikus megfejtette a Fermat-sejtést, ugye 10 évet dolgozott rajta, addig nem publikált semmit, de utána ő lett a nagy matematikus, aki megoldotta a Fermat-sejtést. De ehhez kellett valamilyen háttér. Én most nem lettem volna docens, hogyha az elmúlt 10 évben egy nagy Nobel-díjas problémán dolgoztam volna, amit ki tudja, hogy sikerül-e megoldani.
És hogy volt ez a bécsi munka? Diploma után nem maradtál végig itt a tanszéknél ezek szerint?
Nem, hát ez úgy volt, hogy itt diplomáztam, aztán négy év alatt csináltam meg a doktorimat, utána még egy évet itthon maradtam, mint tudo-mányos munkatárs, és akkor utána mentem ki Bécsbe. Három évet voltam egy EU-s ösztöndíjjal, a Marie Curie-vel kint, és utána jöttem vissza, tehát két éve vagyok újra itthon. Ha megnézed az interneten, akkor azóta, szóval én szoktam ilyen... szoktam?! Na, szóval két éve kaptam egy nagyobb akadémia díjat, a Talentum díjat, erről elég sokat cikkeztek akkoriban. Hát ez egy elég nagy elismerés szakmailag is, anyagilag is, merthogy 20 ezer eurós díj. Az élettelen tudományokkal foglalkozó, fiatal kutatót kaphatják ezt meg, 35 év alatt. Én 31 évesen megkaptam, tehát még itt is elég fiatalnak számítottam. Az embert tehát az ilyenek inspirálják a rövid távú megfelelési kényszer közepette, hogy kap ilyen visszajelzéseket, hogy jól van, jó az amit csinálsz.
Visszakérdezhetek kicsit a manchesteri évedre? Mondtad, hogy nagyon az elején voltatok az erasmusos dolgoknak. Mennyire tudod ajánlani másoknak a külföldi diákcsere-programokban való részvételt?
Nekem mindenképpen nagyon pozitív élmény volt az egész. Pedig nagyon döcögős volt még, főleg az adminisztráció. Akkor még vízum kellett Angliába, meg ilyenek. De minden más nagyon pozitív volt, hogy utazhatsz, önállóan élhetsz - én a szüleimmel laktam itt Budapesten azelőtt -, az ösztöndíj segített fedezni a kiadásokat, én akkor ültem életemben először repülőn, amikor kimentem oda. És hát tudományosan is: én akkor nyertem meg az Ortvayt, amikor kint voltam Manchesterben. Az angol rendszer is olyan, hogy nagyon szabadon állítja magának össze az ember az órarendjét, és amikor az Ortvay volt, akkor én egy hétre bezárkóztam a könyvtárba - egy nagyon csodálatos könyvtára volt az egyetemnek ott - és akkor egy hétig dolgoztam ezeken a feladatokon, aztán hazaküldtem postán, aztán megnyertem. És amellett, hogy nagyon nagy szabadság volt, én nagyon sikeresen tudtam ott tölteni az időmet.
Nem volt nagyon nehéz elkezdeni idegen nyelven tanulni?
De, persze, minden kezdet nehéz. De hát én azt szoktam mondani, hogy nem ez volt igazán a mélyvíz, hanem a hétköznapi élettel kapcsolatos dolgok. De hát az angol társadalom eléggé befogadó, és Manchester is egy eléggé multikultúrális környezet, szóval ebből a szem-pontból nem volt probléma. Nekem előtte volt egy középszintű nyelvvizsgám, de nyílván egy anyanyelvi környezet az egészen más. Én azt tudom mondani mindenkinek, hogy egy nyelvet megtanulni azt csakis anyanyelvi környezetben lehet. És ha már itt tartunk, a mélyvíznél, én ezt utána még kétszer átéltem az életemben. Kimentem Párizsba fél évre, úgy hogy nagyon keveset tudtam előtte franciául, ugyanúgy lakást kellett keresni, satöbbi, mélyvíz. Kimentem Bécsbe három évvel ezelőtt, úgy, hogy előtte egy intenzív német nyelv-tanfolyamot csináltam. Eltelt három év, és most a bécsi egyetemen tanítok németül. Én ezekre a dolgokra úgy tekintettem, mint kihívásokra, és egy idő után már kerestem az ilyen kihívásokat. Hát én még ahhoz a generációhoz tartozom, akik középiskola végén egy nyelvet, az angolt tudták. Akik most jönnek ki ugyanabból a középiskolából - én a Fazekas gimnáziumba jártam - azok úgy jönnek el, hogy van két-három nyelvvizsgájuk. Mert egyszerűen hozzáférnek a némethez, a fran.ciához, az angolhoz... Nekem a szüleim nem be-szélnek egy nyelvet sem, tehát otthonról nem hoztam azt, amit sokan mások, akik értelmiségi családból származnak, hogy rögtön beszélnek egy-két nyelvet, tehát semmi ilyen előnyöm nem volt.
Akartam kérdezni, de már valamennyire válaszoltál is rá azzal, hogy Bécsben tanítasz, hogy mennyire használod még ezeket a nyelveket?
Persze, hát most beszéltem fél órát egy bécsi kollégámmal, tehát napi szinten. Múlt héten volt itt egy svájci vendégprofesszor, azzal is sokat kellett beszélnem. De hát nem is bánom ezt, mert hát nagyon hasznos, ha a nyelvtudás nem kopik el, Kéthavonta járok ki Bécsbe, a hónap elején voltam Pozsonyban, ahol felváltva németül és angolul kellett beszélnem a kollégákkal, szóval ez teljesen ilyen napi szinten megy. Meg hát sokat kell levelezni főleg.
Hadd kérdezősködjek kicsit még az egyetemről. Mennyire voltál előadásra járó típus?
Minden előadáson ott voltam. Hacsak nem volt valami nagyon különleges oka, például vakbélműtétem volt másodéves koromban, és akkor amiatt egy darabig nem voltam, de amúgy mindig. Mivel Budapesten laktam, az sem jelenthetett kifogást, hogy hajnalig söröztem volna a haverokkal a koliban. Meg hát szerintem - és azt mondom a saját hallgatóimnak is, akiket most tanítok, hogy járjanak be, mert - annál jobban, nem fogják tudni megtanulni. Épp most hallottam az egyik hallgatómtól - én most első éveseknek tartottam kisfiz gyakorlatot -, egymással ott beszélgettek, és azt mondták, hogy a középiskola az olyan, hogy egy napi anyagot egy óra alatt átveszel. Az egyetemen pont fordítva van. Tehát már önmagában az nagyon nehéz, hogy amit az órán elmond a tanár, ha te magad jegyzetelted le, akkor is, felfogni azt, hogy mi hangzott ott el, mert olyan szintű és töménységű az ismeretanyag, pláne, hogyha valaki másnak a jegyzetéből kell kihámozni, vagy könyvekből összeszedni, ugye... Hát szerintem az egyetemnek épp az a lényege, és nem arról szól, hogy az egyetemi docensek, tanárok és adjunktusok kapjanak egy kis fizetést, és jártassák a szájukat, hanem ez egy hatékony módja a tudásátadásnak.
Akkor ugye fontosnak tartod, hogy a tanár jó pedagógus is legyen?
Persze, maximálisan. Én magamat egyelőre nem tartom túl jó pedagógusnak. Ennek elsősorban az az oka, hogy a kutatás nekem mégis csak elég nagy súllyal esik latba az elfoglaltságaimban. Ennek ellenére, akik ismernek, azt mondják, hogy jó pedagógus vagyok, de hát én ennél jobb szeretnék lenni. Visszatérnék kicsit a képzésre. Az embernek ugye már a PhD alatt tanítani kell, ami szerintem nagyon jó. Akkor persze utáltam, mert sok időt elvett. De én tanítottam termodinamikát, mechanikát - gyakorlat szintjén -, most kezdtem előadást is tartani. Szerintem nagyon jó, ha az ember sok mindent kipróbál. Egyrészt a pedagógiai készségei is fejlődnek, annak ellenére, hogy sohasem tanul egyébként pedagógiát, de hát a kutató ott is kénytelen pedagógiát tanulni, hogy amikor tudományos előadást tartasz a többi tudósnak, akkor nem mindig csak a saját területeden levőknek tartod. Tehát meg kell tanul-ni hatékonyan átadni az ismereteket. És erre egy nagyon jó mérő, hogy egy ilyen húsz perces konferencia-előadáson mi jön át a hallgatóknak.
Voltak esetleg olyan tanáraid, akikkel különösen rosszban, vagy különösen jóban voltatok? Meg voltak-e meghatározó tanár-egyéniségek az életedben?
Igen, voltak, de azok pont olyanokat tanítottak, ami engem nem érdekelt. Most utólag kicsit bánom, minthogy kísérleti szilárdtest fizikus lettem, illett volna jobban tudni az elektronikát. De annakidején azt kollektíven utálta az egész évfolyam. Műszaki mechanikát kellett tanulnunk, elektronikát, meg mérés feldolgozást. Olyan villamosmérnököket eresztettek ránk, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy mi fizikusok vagyunk. Egyrészt hülyének néztek minket, másrészt azt a fajta mérnöki szemléletet akarták ránkerőltetni, amit egy fizikus nem alkalmaz. Egy fizikus úgy áll hozzá a dolgokhoz, mint az a klasszikus anekdóta, hogy mindent vezessünk le a Maxwell-egyenletekből. Ők meg azt a fajta mérnöki szemléletet tanították, hogy mindez nem érdekel minket. Az elektron az nem létezik, van valami áram, ami úgy folyik, hogy ellentétes az elektronokkal, tehát ami a fizikai szemlélettel teljesen ellentétes, és ezzel a szemlélettel oldjuk meg az ilyen-olyan áramköri problémákat, ami ugye egy fizikus számára egyáltalán nem fontos. Majd megtanulja, ha kell a munkájához. És ezekkel a tanárokkal kifejezetten rosszba voltam. Az egyiknél ott hármast kaptam. Ez volt az egyetlen hármasom az egyetem alatt.
Van esetleg valami történet, vagy vicc tőlük, vagy róluk, ami nagyon megmaradt benned?
Hát igen, volt az egyik elektrotechnika tanárom - elfelejtettem a nevét -, aki a “kucu” törvényén mindig nagyokat derült. Ugye Q=CU, és nagyon jókat derült a saját poénján, mi meg csak néztünk, hogy ezt most tényleg poénosnak gondolja-e, vagy ennyire hülye, hogy nem látja át, és szerinte tényleg így kell megjegyezni. A fizikus az nem így áll a dologhoz hozzá, hogy a kucu segítségével tanulja meg a dolgokat.
Milyen volt az évfolyamod? Kötöttél esetleg olyan barátságokat, amiket még mindig tartotok?
Mély barátságokat nem kötöttem. Vannak akik-kel tartom valamilyen szinten a kapcsolatot, de hát mi 14-en diplomáztunk, és ez jóval kisebb, mint a mostani évfolyamok. Körülbelül húszan kezdtünk. Úgy gondolom, hogy ez kisebb a kritikus tömegnél, ami ahhoz kell, hogy egy ilyen évfolyamot összekovácsoljon.
Milyen volt a fiú/lány arány?
Egyetlen egy lány volt diplomázáskor. Előtte még voltak páran, de ők eltűntek. Mondom, nem volt meg egy kritikus tömeg. Mivel ilyen kevesen voltunk, nem is voltak nagy bulik. Ebből a 14 emberből négyen voltunk... igen, pontosan emlékszem, négyen voltunk, akik nem voltunk vidékiek, mert az a négy ember járt be az előadásokra. A kolisok mind buliztak hajnalig, mi négyen jegyzeteltünk. Tudom nagyjából, hogy mi van a másik hárommal, követem valamennyire, de nem mondanám, hogy szoros barátságok lettek volna. Inkább még előtte, a középiskolai barátaimmal tartottam szorosabban a kapcsolatot. Dehát ez így alakult.
És azért egyetértesz azzal, hogy az egyetemi évek az ember életének a „legszebb évei”?
Persze, minden-képpen. Főleg azért, mert fiatal, és szabad. Mondjuk én még a középiskola utolsó évét is hozzácsapnám. Egy szép, munkás időszak, amikor az ember mindent megkap, mert a család, a társadalom, az támogatja, hogy tanuljon - akkor még ugye ilyenekről, hogy tandíj, szó sem volt. Én dolgoztam végig az egyetem mellett, egy diszkóban, mint ruhatáros, meg pultos, hogy zsebpénzem legyen, szóval szabadidőm nem sok volt. Magánéletem azért volt, volt barátnőm is végig. Szerintem mindenképpen egy nagyon szép időszak.
Hát köszönöm szépen! Esetleg van valami amit üzennél még a hallgatóknak?
Azt, hogy szerintem mindenki találja meg a szépséget abban, amit csinál. Meg talán... vagy valami rövid, frappánsa gondolsz?
Nem, csak egyszerűen, hogy...
...Jó, akkor azt, hogy az alapképzésre kell nagyon rágyúrni, aztán meg nagyon jól nézzük meg magunknak, hogy milyen témavezetőt választunk. Láttam már pályát félresiklani a rossz témavezető választás miatt.
És a szilárdtestfizikát mindenkinek ajánlod?
Nem, csak annak, akit ez érdekel. És a harmad éves szilfizes tárgyakból jól teljesít. Most nem fogok egy modultájékoztatós, hívogatós előadást tartani, mert azt megtartják a modulfelelősök, de nekem ez bejött. És az is egy fontos üzenet, hogy ne dőljünk be a hamis prófétáknak! Tehát ha valaki nagyon nyomatja, hogy de márpedig csak ez, és ezen kívül semmi sem létezik... De, létezik! Én is lehettem volna csillagász, vagy nagyenergiájú fizikus, de ezt választottam. Az ember így találja meg, azt, ami neki való, de ne gondolja, hogy azon kívül nincs más a világon!

- utyi -

15 comments:

  1. Érdekes írás. Nem lesz ilyen végzett matematikusokkal?

    ReplyDelete
  2. Pontosítok. A Moson Péteres interjútól eltekintve. A BME-n, a közelmúltban diplomázottakra gondoltam.

    ReplyDelete
  3. Annyit tennék hozzá a fenti szöveghez, hogy ez a beszélgetés hangfelvételének pontos átirata. Bár megállapodtunk erről, a megjelenés előtt mégsem kaptam meg olvasásra. Ezért maradt benne a helyenként szabados fogalmazás és az olyan fordulatok amik elsősorban a beszélt szövegre jellemzőek. Van néhány pontatlanság is, pl. az intézetben 4 akadémikusunk van, ill. Mihály László a NY-i egyetem professzora, Mihály György a BME egyetemi tanára.

    ReplyDelete
  4. Ez a cikk egy tragedia. Nem csak azert, mert mindenkit nyiltan hulyez, hanem azert is, ahogy meg van irva (amit az interjualany is jelez a hozzaszolasaban).

    ReplyDelete
  5. The author of the rights and a material really interesting. I will subscribe on RSS

    ReplyDelete
  6. Why u thk so? I have other mind. Could u spoke about it in a bit!?

    ReplyDelete
  7. А ак часто обновления происходят скажите.

    ReplyDelete
  8. тематика блога понравилась, буду пользоваться и дальше.

    ReplyDelete
  9. There are many differents mind. But I thk auther is right

    ReplyDelete
  10. My opinion is a bit another how it is possible to talk to the author, for example on an e-mail?

    ReplyDelete
  11. Blog liked, but a lot of unnecessary comments.

    ReplyDelete
  12. Smart-Insurance-788March 30, 2010 at 10:19 PM

    hm. hope to see same more info

    ReplyDelete
  13. отлично написано, у автора прям талант

    ReplyDelete