Felvettek a Műegyetemre, az áhított, talán évek óta dédelgetett célt elérted. De amint elmúlik az öröm és a megkönnyebbülés mámora, riadtan fedezed fel: máris elvesztél- pillanatok alatt belesüllyedtél egy hatalmas masszába, melyben még huszonötezer másik emberke kalimpál, arctalanul pörögve-forogva. Hatalmas épületek és hatalmas tömeg: senki és semmi vagy, gyámoltalan törpe, úgy érzed, a félelmetes, tekintélyt parancsoló falak mindjárt összenyomnak. Mindenki rohan, mindenkinek dolga van, te próbálod felvenni a ritmust, a kezdeti felsőbbéves-mankó hamar elmarad, ha egyáltalán... Időd sincs gondolkodni, mindig van valami: előadásra beesni, figyelni, kétségbeesetten inni a szavakat, míg a soha nem tapasztalt terheléstől görcsöt nem kap az agyad is, két óra között kapkodva lenyomni egy szendvicset, jegyzetet keresni… És már jönnek is a házik, zéhák, ezer feladat és akadály, ami előtted tornyosul, és úgy érzed, senki nem ér rád, senki nem segít, egyes egyedül vagy a városnyi tömeg közepén.
Mi ad mégis erőt? Mi az, amitől úgy érzed, habár porszemnyi vagy a kavargó embertömegben, de mégis jó, hogy a része vagy? Mi ad egy talpalatnyi szilárd talajt a lábaid alá? A közösségtudat: hogy nem akármibe olvadtál bele ilyen sokkoló gyorsasággal: te műegyetemista vagy. Nem akárki, hanem egy különleges, elit társaság tagja, életre szóló tagsággal, hogy bárhová is menj a világon tíz-húsz év múlva, legyen valaki, aki örvendezve rád mosolyog, és melegen megszorítja a kezed: „Én is a Műszakira jártam!”. Fokozatosan beléd oltják a tanáraid és a felsőbbévesek, hogy mennyire csúcs, hogy ide jársz, és hogy mi vagyunk a legkirályabbak, a magyar egyetemista ifjúság színe-java! Végül téged is elönt a béemefíling, kezdesz máshogy nézni a többiekre a teremben, nem szürke foltok már, hanem harcostársak, haverok, lassan összerázódik a csapat, míg már ti is közösen tanultok, házit írtok, söröztök egy-egy jól sikerült zéhá után, és persze nagy egyetértésben szidjátok a túlpartot. A közösségtudat lassanként biztonságérzetet ad, és megvéd az ősszel brutálisan rád zúdult ismeretlenség ellen, az egyetem rémisztően patinás, néma elvárásokat ordító fedele alatt senkiből valakivé formál, végre értelmet nyernek a dolgok, hogy miért is csinálod, és miért éppen ezt, és itt.
Aztán, amikor már nem rettegve, kisebbségi komplexussal éled a szorgos, vagy kevésbé szorgos mindennapjaid, eljutsz a következő szintre, szintén hathatós külső segítséggel: már nem csak más egyetemistákkal szemben, de a BME területén belül is te vagy az ász. Nem csak műegyetemista vagy már, hanem azon belül is kiváltságos: mint valami ócska reklámban, „kettő az egyben”- nem csupán menő műegyetemista lettél, hanem egy csapásra a legtutibb banda tagja: építész, vegyész, közlekes, és kapásból mondod a tucatnyi megdönthetetlen érvet, hogy miért is érsz többet, mint a többi karra járók- hirtelen bunkó lesz a gépész, a matekos meg kocka, az infón még csajok sincsenek, a büfészakos műmenedzserről nem is beszélve. Eltávolodsz a többi kartól, hogy még jobban egybeolvadj a sajátoddal, de vajon megéri?!
A sztereotípiák könnyen gyökeret vernek- hiszen miért is kéne különösebben tisztelned, pláne kedvelned azokat, akikkel egyetlen közös órád sincs, és bár szembe jönnek veled a K és az E között, de arctalanok, semmit nem jelentenek neked? De gondolkodj el rajta- valóban létszükséglet a többiek lekezelése? Vagy egyszerűen fölösleges fáradozásnak érzed, hogy elvonatkoztass az előítéletektől, és a már reflexszerű szellemeskedésektől? Egy nyelvórán, egy szabvál keretein belül, egy egyetemi bulin, vagy akár a koleszban, mégis szembe kerülhetsz velük. Állj meg egy pillanatra, és gondolj vissza az első napjaidra. A félelemre, az elhagyatottságra és az elveszettségre. Ugyanonnan indultatok, csak más úton haladtok, de akit nézel, sorstársad. Talán rikító pink minden cucca és „hipertrendi telcsibe” magyaráz, vagy ellenkezőleg, szemüveges és könyveket szorongat a hóna alatt, de képzeld, talán ugyanaz a kedvenc filmetek, vagy ugyanazt gondolja a világ fontos dolgairól, mint te. Kiröhögheted, vagy csendben lenézheted, vérmérséklettől függően- vagy ránézhetsz másodjára is, úgy igazán, és talán egy új, értékes ismeretséget kötsz. Hogy melyiket választod, rajtad áll.
-Zsu-
(Műhely, 15. szám)
No comments:
Post a Comment