PikkÁsz

Ahogy a régi vicc is tartja, az igazi extrémsport a bungee-jumping acélsodronnyal. Hehe. Csakhogy a városi, főleg a fővárosi embert rengeteg inger éri az utcán, és a szükség nagy úr – kell az adrenalin – ki kell találni valami olcsót és könnyen beszerezhetőt, olyat, mint a kannásbor.

És persze ahogy öregszik az ember, és unja, ahogy elhozza minden délben a szociális ebédet meg hogy már ötven éve keddenként jelenik meg a Füles; nem is beszélve a mai fiatalokról! – egyszóval mit tegyen az egyszeri nyugdíjas férfi, aki aranykorában még sárkányrepült, ejtőernyőzött, tájfutott, autóversenyzett – vagy legalábbis gondolt ilyesmire.

Lássuk akkor, miből lehetne extrémsportot csinálni Budapest átkozott utcáin. Osszunk szórólapot, áruljunk hajléktalanlapot a piros lámpánál – ez nem valami extrém. Utazzunk bérlet nélkül a buszon – csak ugye 65 fölöttiek ebben a sportban eleve nem vehetnek részt! Játsszunk hipochondereset – ki tud több betegséget? – sajnos ez nem elég extrém. De akkor mi legyen?

Egy késő decemberi kora délután volt. Csörsz utca, villamosmegálló. Előtte egy ruhaboltban voltam, ahol örömmel konstatáltam, hogy 42-es méret felett abban a boltban nem árulnak nadrágot. Hiába, sovány nemzet vagyunk.

A megállóban a statisztikai átlag szerinti összetételű emberek: 6,2 munkaképes korú, 3,4 nyugdíjas és 2,7 tanuló. Meg 1,2 kutya. Már 6-12 perce vártunk (ennyi a követési idő menetrend szerint), amikor felsejlett távolban vágyaink netovábbja, a hatvanegyes villamos. Tiszta idő volt, mégis égett a lámpája. Biztos ez a szabály.

Fejedelmi áramszedője – hovatovább pantográfja enyhén vibrálva súrolta a felsővezetéket, továbbítva a haladáshoz szükséges energiát, ami valahol nem is sokkal korábban még szén vagy urán volt. Szép sárga villamos közeledett, látszott a vezér fehér inge, nyakkendője; lassan olvashatóvá vált az, amit eddig is tudtunk: „61 Móricz Zs. Körtér”. Már majdnem éreztük, ahogy fogjuk a hideg kapaszkodót, halljuk az indításjelző hangját, meg az automatát, hogy bemondja, hogy „Budafoki út következik. Átszállhatnak a …,…,…,… buszra”. Szóval már majdnem a szánkban volt a villamos íze, ahogy behalad a megállóba. Ahogy lelassít és ajtót nyit. Egyszóval közeledett a várva várt jármű a Csörsz utca megállóhoz.

Egy késő decemberi kora délután volt. Aki nem űzi ezt a sportot, nem is tudhatja, hogy ez egy ideális időpont. A légnyomás, a széljárás, a nap állása mind megfelelő. És még néző is van elég. Az öreg is látta a túl oldali megállóból, hogy közeledik a jármű. Végigfutott az agyán az ifjúsága, megszállta az izgalom. Dobogott a szíve, felkészült. Nem először csinálta, mégis mindig ugyanúgy félt, mint először. Körülnézett – még az kéne, hogy elüsse a villamos! és indult. Ezerszer eltervezte az időzítést. Behalad ötvennel a megállóba a nagy sárga, de az öreg pontosan tudta, hogy milyen az a leglassabb tempó, hogy a vezér ne lassítson (akkor elveszne az élvezet!) de ő csak néhány centivel előbb érjen át előtte.
A vezér messziről látta, mire készül az öreg, nyomta is a csengőt, ahogy kell. De ez csak olyan, mint vér a cápáknak. Ezzel még jobban feltüzelte, ettől csak nagyobb lett az élmény. Persze átért a papi a villamos előtt, a villamos sem lassított, mindenki örült, a várakozók meg csodálattal nézték a mutatványt. Ha meg tudtam volna szólalni, biztos mondtam volna valamit. De lenyűgözött, ahogy egy előre kitalált, időzített artistamutatvány szemtanúja lehettem, az utcán. Nesze neked, kortárs művészet!

 

-nemetha-