PikkÁsz

Bevezető: egy igencsak személyes hangvételű cikk következik. Nagyon sok inger ért az utóbbi időkben, amelyek arra sarkalltak, hogy megírjam. Szubjektív véleményemet tartalmazza. Nem várom, hogy bárki is egyetértsen velem. Néhány helyen szándékosan vagyok provokatív, vitát gerjesztő. Nem szándékom senkit megsérteni.

Sokat gondolkodtam a dolgon, sokat érlelődött bennem. Immár majdnem egy éve, hogy meglett Az Elmfiz Szigó. Hihi. Igen. Csakhogy.

Egyetemi éveim kezdetén már beszédtéma volt a szigorlat. Egyrészt idősebb kolis szobatársaim révén, másrészt mindenki más is sokszor szóba hozta. Akkor még valami távolinak tűnt, amire fel kell készülni; valami ijesztő volt, amire ,,Csuvi hónapokat tanult a tanulóban”, ugyanakkor tisztában voltunk vele, hogy el fog jönni.
Tudnivaló, hogy a BME TTK Elitképzés az bizony elitképzés. Értelmiségi (?) elitet (?) képez, vagyis a benne élők (tanárok, diákok egyaránt) ezt akarják hinni. Egy elitképzéshez hozzátartozik, hogy nem könnyű, ugyanakkor sok és presztízsértékű tudást; gondolkodás- és viselkedésmódot, összetartozást stb. nyújt a diákoknak. (Nem hivatalom ezt vitatni, bár biztos megérne egy írást, hogy akkor ez most hogy is van.)
Az elmfiz ebben a hitvilágban egy kiemelt szerepet tölt be: olyan, mint egy bár micvá*(lábjegyzet: e szertartástól fogva felnőtt egy zsidó fiú /lábjegyzet vége): ha megvan, akkor te már nem ,,fizikus” vagy, hanem ,,Fizikus”; nem ,,kolléga”, hanem ,,Kedves Kolléga, hogy van?”. A legtöbbeknél valamilyen szertartás is kapcsolódik a letételéhez (pl. masszív alkoholizálás, fej leborotválása,…).
Összefoglalva azt mondhatnám majd’ ötéves fizikusmúltammal, hogy az elmfiz a bmettkfizikusok legendáriumának-mondavilágának-hitének-világképének egy igen komoly része: akinek megvan, az erős és felnőtt, akinek nincs, az gyengécske gyermek.

Ugyanakkor szakmailag kevéssé vitatható, hogy szükséges-e. Minden tortúra után is az a véleményem, hogy egy fizikus fizikussága kialakulásának esszenciális része egy ilyen szintetizáló intézmény, ahol egész egyszerűen elkerülhetetlen, hogy (jóesetben) három év alatt megszerzett tudás egy szép nagy tál gőzölgő sült csülökké süljön össze. Kimondott tény (igen, még a vezető oktatók is teljes mértékben tisztában vannak vele), hogy a végzett fizikusok bő kétharmada pályaelhagyó. Azaz pl. nem lesz PhD hallgató aztán a tudományos szamárlétra megmászója. (Személyes megjegyzés: azért érdemes lenne végiggondolni, milyen tényezők játszanak ebben szerepet.) De úgy gondolom, hogy egy fizikusdiploma olyan ,,ajándék”, amelyhez hozzátartozik, hogy birtoklója-viselője évtizedek múlva is emlékszik legalább a Schrödinger-egyenletre vagy a harmonikus oszcillátorra.
Továbbá egy bizonyos szűrőszerepet is tulajdonítok neki. Tudvalevő, hogy ,,gyengébb” felsőoktatási intézményekben sokszor egy diplomamunka megírása is komoly gondokat okozhat a hallgatónak, egész egyszerűen azért, mert nincsen 40-60 oldalnyi gondolata, mondanivalója egy témáról. Egy BME presztízsű diplomához pedig már csak (menedzsmentből vett hasonlattal) minőségbiztosítási szempontok alapján szükséges egy elmfiz szigó intézmény. Valami olyasmit próbálnak mérni ezzel (szerintem!), hogy egy kb. 20-21 éves emberkének hogyan, mennyire működik a deduktív-induktív gondolkodása, továbbá képes/hajlandó-e egy hónapig folyamatosan tanulni. (Meg persze, hogy figyelt-e a megelőző három évben.)
A szűrőszerep miatt úgy vélem, hogy egyáltalán nem lehetetlen megcsinálni, sőt. Kevesen vannak, akik emiatt hagyták itt a szakot, ennél kicsit többen, akiknek egy-két évvel csak emiatt hosszabbodott meg az egyetemi éveik száma. De a többségnek (szerencsére?) hamar megvan.

Néhány szót a felkészülésről. Ez valahogy úgy van, mint a kocsonya: mindenkinek megvan a saját receptje, de a lényeg ugyanaz. Összeszeded a forrásokat, anyagokat, leülsz aztán egy hónap múlva elmész és remegő térdekkel megszerzed megérdemelt jutalmadat.

Remegő térdek?? Igen! Beszéljünk valami nagyon fontosról! Adott egy szigorlat, le vannak írva a tételek; tudod, kábé mit kell tudni, hogyan, miért. DE: van az egész mögött egy pszichés tényező.
Nekem egy nagyon (többek közt) felkavaró és megrázó élmény (nem a pozitív értelemben vett élmény!) volt a szigorlat előtti, utáni minimum két hónap. Össze sem hasonlítható egy átlagos vizsga (vagy akár egy vizsgaidőszak) jelentette megterheléssel. Pedig gyakorlott vizsgázó vagyok: a szigorlat időpontjában már zsebemben volt kb. 350 kredit, tollamban kb. 80 vizsga.
Pontosan a szigorlat ,,mitológiai jelentősége” miatt is igencsak szorongtam a felkészülési alatt végig, abszolút nem bíztam magamban, hogy meg tudom-e csinálni, agyilag elég fejlett vagyok-e. Másrészt pedig (nem mellesleg) ettől függ, hogy kapok-e diplomát, simán veszem az öt éves egyetemet avagy kitérőre lesz szükségem. (Megj.: negyedéves voltam éppen, tehát sikertelenség esetén is legalább 4-6 alkalommal ismételhettem volna.)
Teljesen átszőtte a világomat, a napjaimat ez az egy téma, másra még gondolni sem tudtam. Fizikával keltem, fizikával feküdtem. Fizikával álmodtam!
Nem vicc: többször, paranoiás-kényszeres álmom volt arról, hogy beérek-e időre, jó tételt húzok-e, Orosz tanár úr hatalmas poliptintahalsárkánnyá változik-e a vizsga alatt (álmomban igen…). Mások pl. emberevős álmokról számoltak be a szigorlat előtt.
Nem kívánom részletezni, de nagyon (talán kényszeresen is) féltem. Pánik.

Hogy maga a szigorlat milyen volt? Borzalmas. Izzadtam, folyamatosan kiszáradt a szám (csak a felelet alatt másfél liter vizet ittam meg), ijedt voltam. Ehhez párosul az az érzés, hogy úgyis megbuktatnak. Ilyen kérdésekkel?! ,,Hogyan szemléltethetnénk egyszerű kísérlettel, hogy az elektromágneses térnek van energiája?” (sötétség.) Tanár válasza: ,,Fogunk egy kondenzátort, feltöltjük, lecsatoljuk a telepet, és a kondenzátor lapjai közt még mindig ott a tér.” Ezt pl. azóta sem értem tökéletesen. Mármint felfogom, de nekem ezt kellett volna mondanom? Na mindegy.

Az elkövetkező egy hónapban nem tudtam mit kezdeni magammal. Gyakorlatilag egész áprilisban egy értelmes cselekedetem nem volt. Köztudott, hogy a nők jelentős hányada szülés után rövid depressziós fázisba esik, mivel úgy éli meg a gyermeke világra jövetelét, hogy ő maga kiürült. Na én is így voltam, bármily nagyképűen vagy túlzóan hangozzék is. Persze ez elmúlt, de az egész szigorlat-szörnyűség mégis mély nyomot (sebet?) hagyott bennem.

Tegyük félre a tényt, hogy havonta egy-kétszer azt álmodom, hogy még nincs meg a szigóm, de aztán felébredek és örömmel konstatálom hogy mégis. Viszont majd’ egy évvel a szigorlat után történt valami, ami arra inspirált, hogy leírjam a személyes sztorimat.
Az elmfiz tanszéken vizsgáztam egy péntek délelőtt. Ez pontosan egybeesett egy szigorlati időponttal. Azaz a szemináriumi szoba előtt elhaladva láttam ugyanazt, amin egykor végigmentem. Ugyanaz az asztalelrendezés, ugyanaz a borzasztó fagyott hangulat, ugyanazok a vizsgáztatók. Elkezdett kavarogni a gyomrom. Teljes érzelmi újra átélés - pszichológia szakos hallgatóknak: poszttraumás stressz szindróma. Úgy érzem, túl sokáig cipeltem magammal ezt a terhet. Ezennel ünnepélyes átnyújtom nektek.

Letagadhatatlan módon egy igen meghatározó élményben részesültem e kritériumtárgynak ,,köszönhetően”. Ha választanom kellene, mi volt az egyetem alatt, ami a leginkább megváltoztatott, ez lenne az. Erősebb lettem, gondolkodásom fejlődött.

Mindenesetre váljék esetem tanulsággá azoknak, akik hasonlóan nehéz helyzetbe kerülnek, hogy figyeljenek oda magukra. Biztosan vehettem volna egyszerűbben is ezt az akadályt. Persze hivatkozhatnék arra, hogy Magyarországon a gimikben vagy az egyetemeken mennyire (nem) figyelnek a hallgatók mentálhigiéniájára, de nem ez a lényeg. Üzenetem, hogy a szigorlat teljesíthető, megerőltető, de nem szabad minden áron.