Az első emlékem az olvasással kapcsolatban: édesanyám felírta az ábécé betűit, először a nagybetűket, aztán a kicsiket négyzet alakú jegyzetpapírokra, egymás alá. Látom magam előtt, homályosan az „A, Á”-tól kezdve az összest, anyám gondosan formázott, szép írásával. Rémlik, ahogy lassanként értelmet nyertek a girbegurba vonalak, és fokozatosan megtanultam olvasni. Egy életre megfertőzött. Három éves voltam ekkor.
Ezután az óvodában én is ott legóztam a többiekkel, építettünk tornyokat, néha felráncigáltam magamra a csudaszép, kék királylányruhát, amit nem lehetett hazavinni, mert az ovié volt. De a legjobban talán a meséskönyvet szerettem lapozgatni: gyönyörű képek voltak benne- és betűk, amiket bekebelezhettem, amik hátán elhajózhattam egy varázslatos világba, amely csakis az enyém volt. Bekvártélyoztam magam a sarokba, pár párnával körülvéve, és máris máshol voltam: egy színesebb, kalandosabb, izgalmas földön.
Máig sokat olvasok. Telhetetlenül. Már főként nem mesét, de azért azt is. Emlékeztetem magam rá, hogy nem szabad elveszítenem a régi gyermeki, folyton kutató és lelkesedő kíváncsiságot a világ dolgai iránt. Hiába váltam immár felnőtté, és foglalnak le a napi gondok az egyetemen és a magánéletben, nem szabad elszürkülnöm. Nem szabad racionális és szűk látókörű emberré válnom. Ha úgy tetszik- nem szabad teljesen felnőnöm.
Nekem elsősorban ezt jelentik a könyvek. A határtalan képzelet szárnyalását, szabadságot, idegen, felfedezésre váró világokat. Szabadulást a megszokott, szürke, nehéz életből, más emberré válást. Ismeretlen élményeket, kalandokat. A betűk varázserejűek: elég felnyitnom a könyvet, jólesően fellapozni az első oldalt, szemem már issza is be őket, és bennem életre kel a történet.
Különösen örülök, ha régebben kiadott könyvet találok. A papír már kicsit megsárgult, de a kötés még mindig tart- régen mindenhez, így ehhez is jobban értettek. A lapok jellegzetes illatot árasztanak, bölcsesség és tapasztalat illatát. Mintha üzenetet kapnék a múltból. Szinte látom, ahogy mások lapozgatták előttem, szintén kíváncsian, éppúgy nevetve, rettegve vagy sírva a történeten, elmerülve egy, a képzeletük és az író által együttesen teremtett világban, ahogy most én. Ez a könyv varázsa- semmi mással nem hasonlítható össze.
Manapság, úgy mondják, „internet-forradalom” van. Rengeteg szépirodalmi alkotás, és általában véve, bármilyen írott mű megtalálható elektronikus formában. Praktikus, hiszen nem kell fákat kivágni a papírért. Nem kell többkilós könyveket cipelni. Szinte bármilyen alkotást fellelhetek a világhálón, ha kitartóan keresem. Nem is vitatom ezen előnyeit a modern olvasásnak. De hol marad az olvasás esszenciája? A lényeg, a hangulat? Az élmény, ahogy egy hideg téli estén, egy bögre gőzölgő teával, vagy forralt borral bekucorodom a kockás pléd alá, hátamat a falnak vetem, és legújabb kincsemmel a kezemben száguldok fényévekre a testemből, miközben halkan andalító zene szól? Elvész a közvetlen élmény, hogy minden porcikámmal érzékelem a könyvet: érzem a lapok illatát, ujjaimmal érintem a lapokat. Ezért semmi nem kárpótolhat.
Modern korunk a lehetőségek tárházát hordozza- de érdekes módon, ahogy szélesedik a kínálat, úgy csökken az érdeklődés. A fiatalok, a felnőttek nem olvasnak- sem írott könyvet, sem elektronikusat. Legfeljebb, ha nagyon muszáj, megnézik a televízióban a film verziót. Nehogy használni kelljen a képzeletüket. Talán már nincs is nekik.
De van remény. Látni még szép számmal könyvben elmerült embereket. Ha gyereket látok olvasni, a látvány megmelengeti a szívem. Vannak még varázslatra vágyók, szárnyaló képzeletűek, és mindig is lesznek. Varázslatra szükség van. Egyre inkább. Ezért mindig lesznek könyvek, és azokat olvasók. A könyvet nem helyettesítheti semmi. És ez így van jól.
-san-
No comments:
Post a Comment