Öngyilkosság. Kevés szó van, ami annyira elborzaszt, mint ez. Akit soha nem legyintett meg az elmúlás veszélye, sem közvetlenül, sem közvetetten, nem értheti, mi kavarog az „öngyilkosság“ szó hallatán abban, aki már próbált meglépni a mindennapi gondok elől, de valami történt, és itt ragadt, azóta pedig minden egyes nap eszébe jut, mit tett majdnem, és megborzong saját magától- vagy abban, aki látta már valamelyik szerettét, egy hozzá közel álló lényt félúton a maga választotta pusztulás felé, halottfehéren, remegve, reszketve a rettegéstől és a fájdalmaktól, magatehetetlenül, üveges szemekkel, megszégyenülve az árulástól, amit elkövetni szándékozott... Igen, tapasztalatok híján -szerencsére- csupán homályos elképzeléseink lehetnek egy ilyen tragédiáról.
Mi visz arra bárkit, hogy megtegye, csak mert az érzelmei megsérültek? Hogy elpusztítsa magát: azt az egyedülálló, megismételhetetlen, különleges lényt, akivel nap mint nap szembenézett a tükörben? Nem tudom, és nem is akarom tudni. Az emberi lélek kiismerhetetlen...a vállakat nyomó keresztek különböző fából lettek ácsolva- az életünkre nehezedő terhek súlya más-és más, és ó, de még milyen sokféle! Mennyi fájdalom, keserűség, csalódás és veszteség! Mégis, éppen ezért, csodálatos az emberi lélek. Arra van teremtve, hogy elbírja, még ha éppen csak, akkor is, a súlyt, ami rá van osztva.
Így van teremtve, igen. Akkor mégis, miért...? Lehetséges: vannak emberek, akik mások. Nem gyengébbek, nem- valahogy nem közénk tartozók. Félúton lebegnek, ég és föld között, valamiért nem sikerült elég erősen belemélyeszteniük a horgonyt az anyagi lét talajába. Ezek az emberek kitűnnek közülünk. Érzékenyebbek, szenvedélyesebbek. Furcsák. Sírnak, nevetnek, szenvednek, és sokszor nem értjük, miért- kitör belőlük az a rengeteg érzelem, ami a szívükbe szorult, és nem tudnak uralkodni rajtuk. Az ő keresztjük ez. Ezeket az embereket sokan gyengéknek látjuk. Olyannyira különböznek tőlünk! És valamilyen értelemben tényleg gyengék. Még azok is, akik netán jól titkolják ezt, és az érzelmeiket nem engedik szabadjára mások előtt. Jóhiszeműek, tiszták, naivak, és nyitottak. Odadobják magukat a világnak, tudatosan vagy tudat alatt, és ettől kezdve már nem rajtuk múlik, hogy mi történik velük. Sodródnak. Ha olyan mellé kerülnek, aki megbecsüli és megérti őket, kinyílnak, és ontják a világnak a szeretetüket és fényüket. De ha kihasználják, megalázzák őket, összetörnek. Valami megszakad. Képtelenek talpra állni, a világrend örökre felborult. Szépen lassan elsorvadnak, vagy egyetlen utolsó, kétségbeesett lendülettel eltépik az amúgy is vékony fonalat, ami ehhez az élethez kötötte őket. Utóbbi látványosabb. De az előbbi sem kevésbé fájdalmas. Az öngyilkosság: menekülés. Hogy van-e értelme? Soha. De mi van olyankor, ha minden más út lezárulni látszik?
Bízom benne, hogy erre a kérdésre soha nem kell választ keresnem.
(san)
No comments:
Post a Comment