"Szilaj gyönyörnek vége is szilaj" – hallatszik el az ismert Shakespeare idézet a sorozatunk elején. Megkérdőjelezhetetlen az okossága, hihetetlenül kidolgozott, és tökéletesen vegyíti a modern kori precíziót a western filmek hangulatával.
A tudomány és technológia fejlődésével lehetőségünk adódik, hogy egy, a valóságban játszódó, ám mégis számítógépes játékhoz hasonló szerepben találjuk magunkat - ahol mi döntjük el, jó vagy rossz fiút játszunk-e, a szerelmet keressük-e, avagy a bordélyházak örömét, illetve csupán pénz kérdése, mennyi ideig élvezzük a magunk által kialakított világ gyönyörét - és kínjait.
A sorozatba már csak Antony Hopkins nevéért is érdemes belenéznünk, elzárt arénájában minden vágyunkat kiélhetjük a mesterien megalkotott robotjain, akiket szinte semmi nem különböztet meg a valódi emberektől - egyedül az öntudat hiánya az, amiben ezek a robotok talán mások, mint mi..., vagy mégsem?
Vajon hányszor halhatnak meg ugyanúgy, hányszor nézik végig szeretteik megkínzását, hányszor élik újra ugyanazt a napot, mire rájönnek valódi létük értelmére? Rájönnek-e egyátalán, vagy ez is csak egy újabb alternatíva?
A Westworld nem egy könnyen emészthető sorozat, megdöbbent, szórakoztat, és gondolkodásra kényszerít. Nagyon szép a látványvilága, a zenéje egyszerűen tökéletes, és az évad végén csak ülünk, és ott van bennünk az a hatalmas nagy kérdőjel, hogy akkor most mégis mi történt?!
Szóval én mindenkinek ajánlom, aki még nem látta, mert tíz epizódot simán meg lehet nézni, és nemsokára jön a második, remélhetőleg ugyanilyen izgalmas évad, és a "szilaj végre" - végre talán magyarázatot ad.
Kulcsár Zsuzsa
Ez a cikk a PikkÁsz 2017 tavaszi számában jelent meg.
No comments:
Post a Comment