PikkÁsz

Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy a közösség hogyan és miben több, mint néhány ember, akik éppen ugyanott vannak, azaz egymással töltik az időt. Ennek a szövegnek az egyik legfontosabb célja e különbség megkeresése és kimutatása, hogy én miben látom a leglényegesebb többletet.

Kísérletet teszek arra, hogy bemutassam miben több az a közösségélmény, ami az egyszerű kellemes és kényelmes, de mégis felszínes barátság összetevőivel ugyan rendelkezik, viszont van benne valami végtelenül fontos többlet. Én egyetlen, a formáját tekintve is egyértelműen keresztény közösséget ismerek igazán jól, és ez az Antióciha-közösség. Azonban kettő nagyon mély hatású közösségélményem van, az egyik természetesen az Antióchia, a másik pedig az Avantgard-szakkör. Előbbi, az Antióchia-közösség egy katolikus ifjúsági közösség, utóbbi az ún. Avantgard-szakkör egy önművelődési, filozófia- és közéleti szakkör, amit még gimnáziumban alapítottunk az akkori barátaimmal. Megpróbálom ezeket körüljárni, és egy kicsit bemutatni őket.

Ezen a ponton engedjétek meg, hogy feltegyek egy most általam meg nem válaszolt (vagy mégis?) kérdést, amit nyugodtan vigyetek magatokkal, esetleg keressetek meg a válaszotokkal, igazán kíváncsi vagyok rá! Persze csak ha megszólít ez a kérdés. A kérdésnek van egy premisszája, ami így hangzik: a vallás és a hit nem ugyanaz. Én azt mondanám, hogy a hitem a krisztusi tanítás, a vallásom pedig többé-kevésbé(?) a kereszténység. Krisztusi tanítás alatt én valami nagyon tömöret értek: a felebaráti szeretetet, a másik ember és a saját magam szabadsága és növekedése iránti feltétlen és végtelen lelkesedést úgy, mintha a másik ember növekedése és szabadsága is az én növekedésem és szabadságom volna. Kereszténységen pedig egy kultúrát, liturgiát, közösséget értek, aminek – ha minden jól megy – a krisztusi tanítás áll a középpontjában, de nagyon sok minden más is van benne.

A kérdés így szól: amikor keresztény közösségről beszélünk, akkor az utóbbi értelemben beszélünk róla, vagy úgy, mint egy közösségről, aminek a krisztusi tanítás az origója? A krisztusi tanítás középpontú, tehát Krisztus-központú közösség szerintem nem egészen és nem mindig ugyanaz, mint a keresztény liturgiai elemeket mutató közösség, bár a kettő nyilván és nem véletlenül sokszor együtt jár. Az Avantgard-szakkör, bár mentes minden keresztény liturgiai elemtől, de szerintem szintén Krisztus-központú. Én mostantól a Krisztus-központú közösséget fogom érteni a keresztény közösség alatt, és ebben az írásban úgy hivatkozom rá, mint szeretetközpontú közösségre.




A szeretetközpontú közösség tehát valami nagyon természetes és egyszerű, s mégis nagyon nagy és végtelenül fontos.  A szeretetközpontú közösséghez tartozni nagy dolog, mégis végtelenül egyszerű.

„Amikor Jézus a Galileai-tó mellett járt, látott két testvért, Simont, másik nevén Pétert és testvérét, Andrást. Halászok voltak, s épp hálót vetettek a tengerbe. Megszólította őket: „Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket!” Azon nyomban otthagyták hálójukat és csatlakoztak hozzá. Útját folytatva megpillantott két másik testvért is, Zebedeus fiát, Jakabot és testvérét, Jánost. Épp hálójukat javítgatták a bárkában, apjukkal, Zebedeussal. Őket is hívta. Rögtön otthagyták a bárkát apjukkal egyetemben, és a nyomába szegődtek.” Mt 4,18-22

A Biblia szerint Jézus különböző érdeklődésű és képességű embereket hívott meg, de mindenkinek lehetősége van őt követni. Két olvasásélményt szeretnék megosztani most veletek, ezekkel meg tudom ragadni azt, hogy én mit érzek e hívás hallatán. Az egyik a Quo Vadis, amit a kedvesem ajánlása nyomán olvastam el, és mára az egyik legjobban szeretett könyvem. Talán elárulhatok annyit, hogy ebben egy római katona, aki egész életében a testi örömöket falta megtér, s ennek a tere részben egy szenvedélyes szerelem. Ez egyrészt nagyon rímel arra a helyzetre, amiben én vagyok most, de ami még fontosabb, az az, hogy a buja, önző katonát is hívja Jézus (vagy a lelkiismerete, ahogy tetszik), és ő is, és akkor nyilván akárki más is követni tudja ezt a hívást. A másik élményem, amit meg akarok osztani veletek, az a Karamazov testvérek. Ebből egy mondatot idéznék szó szerint: „Édesanyám drága vérem, valóban mindenki bűnös mindenkivel szemben mindenkiért, csak ezt nem tudják az emberek, mert ha tudnák – mindjárt paradicsom lenne.” Ez egy irdatlan hosszú könyvben hangzik el a könyv közepén egy a halálában megtérő ember szájából. Amit számomra jelent, az az, hogy a szeretet hívását követni milyen egyszerű, hiszen oly könnyen elmondható, mégis milyen elképesztően nehéz, vagy legalábbis felfoghatatlan, hiszen azt kéri tőlünk, hogy mindenkit úgy szeressünk, mintha velünk lenne Egy. Hát hogyan is lennék képes én mindenkit szeretni? Vetődik fel bennem a kérdés. Erre racionális választ nem tudok adni, hiszem viszont, hogy tudok törekedni erre a mindenki felé irányulni akaró testvéri szeretetre.

A legmélyebb értelemben vett közösséget ez a szeretet határozza meg, amit egymás iránt tanúsítunk, s amit a közösség, mint egész, tanúsít embertársaink, testvéreink iránt. Ez a közösség hasonlít egy családra. A kereszténység szerint, ha Egy az Atya, akkor mi mind testvérek vagyunk. A közösséget átjárja ez a testvéri szeretet, és a lényegét adja:

„Azt is mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” Mt 18,19-20

Ez a szeretet a távolságot kívánja legyőzni, és Eggyé akar válni a másikkal. Én azt hiszem, hogy a szövegem elejére illesztett Ady-vers erről a szeretetről, és az ilyen mély értelemben vett szeretet utáni vágyakozásról szól.

„De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem,  hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, átadtam nekik, hogy egy legyenek, ahogyan mi egy vagyunk. Én őbennük, te énbennem, hogy tökéletesen egy legyenek. Ismerje meg ebből a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, mint ahogy engem szerettél.” Jn 17,20-23


Nekem az első antióchiás hétvégém ilyen mély közösségi élmény volt. Elképesztő élmény volt a levegőben tapintható szerető közösség ölelését érezni. Egy olyan  valódi, a közösséget átitató szeretetet, amit én azelőtt mint valami absztrakt filozófiai igazságot vezettem le. Számomra ugyanilyen élmény az is, amikor valakivel, vagy valakikkel egy beszélgetésben, vitában olyan mély, szellemi, közös nevezőhöz jutunk el, mint csak nagyon ritkán korábban. Utóbbit én az Avantgard-szakkörön élem meg kisebb-nagyobb rendszerességgel. Én úgy látom, hogy az előbbi lelki úton vágyakozik az Egyre és keresi azt, az utóbbi egy szellemi vágyakozás és kereső mozzanat. Én úgy hiszem, hogy az őszinte szellemnek és lelkiismeretnek egyaránt a hit az origója. Naív elképzelésem szerint a házasság is egy hasonló együvé törekvés: együtt többé akarunk válni mint a kettőnk szigorú, matematikai összege. Niels Bohr(mint szereplő) mondja a feleségéről és magáról ezt a számomra oly kedves sort a Koppenhága(fizikusoknak kiemelten ajánlott!) című darabban:

„A természet alkotott engem matematikailag furcsa entitássá: nem egy vagyok, hanem a kettő fele.”

Mit jelent tehát szeretetközpontú közösség tagjának lenni? Én azt gondolom, azt jelenti, hogy választ adunk a lelkiismeretünk hívására, hogy legyünk Egyek, kutassuk, keressük és szeressük a másikat, hogy szeressük egymást mint önmagunkat, és hogy váljunk jellé mások előtt, és keressük azokat, akik a jelet hordozzák számunkra. Azt jelenti, hogy szerető egységben, egymásban kiteljesedve és szabaddá válva növekedjünk. Ez azt is jelenti, hogy elképzelhetetlen a másik, a társaink nélkül szabadnak lenni, növekedni, élni. Életünknek csak egymás vonatkozásában van értelme. Számomra nagyon kedves két sort idézek József Attilától:

„Hiába fürösztöd magadban, csak másban moshatod meg arcodat.”

Azt is jelenti, hogy mindezt nem csak mint absztrakt igazságot gondoljuk el, mint én tettem oly sokáig, hanem bátran merjük valóban e szerint alakítani az életünket! Számomra ez azt jelenti, hogy elkötelezem magam. Elkötelezem magam arra, hogy figyelek rád, valódi, megfogható módon. Azt jelenti számomra, hogy elköteleződöm, hogy szeretlek, akármilyen személyiséged legyen, akárhogy nézzél ki, akármilyen nemzetiségű legyél, vagy akármilyen szexuális irányultságú. Egymáshoz tartozunk, mint egy vérszerinti család. Ha megbántódsz, szeretnélek meggyógyítani, ha én sérülök meg, engedem, hogy te gyógyíts meg. Megmutatom neked a jóságodat. Ha megrekedsz, nem bontakozol ki teljesen, akkor kihívás elé állítalak, kérdést szegezek neked, őszintén és szeretettel. Ha összevesztünk bocsánatot kérek tőled, és nem várok érte semmilyen viszonzást. Ha éhes vagy, megosztom veled az ételemet, ha eltévedsz, megosztom veled a tapasztalataimat, ha én nem látok tisztán, engedem, hogy te vezess engem. Nyitott vagyok, és bízom benned. Ha kritikát intézek feléd, azt sosem a személyed ellen támadólag, hanem szeretettel, bizalmasan, abban bízva, hogy az javadra válik, segít növekedned. Ez a szeretet azt is jelenti, hogy felelősek vagyunk a tetteinkért, sőt! Felelősek vagyunk egymás tetteiért. Ha magadat rombolod szenvedélybetegséggel, akkor felelősségem szólni neked, akár keményen szembesíteni a valósággal, és támogatni a kilábalásban. A szeretetközösség azt jelenti, hogy nem engedjük egymásnak, hogy romba döntse az életét drogokkal, alkohollal, számítógépes játékokkal. Nem hagyjuk, hogy a másik marhaságokon gyalulja el az eszét és idejét. Azt jelenti, ahogy a Karamazov testvérekből idéztem, hogy „mindenki bűnös mindenkivel szemben mindenkiért”.

Talán a legszebb és legmeghatározóbb ilyen élményem, az az, hogy e két közösség hogyan talált egymásra és hogyan kezdett egyre intenzívebben érintkezni egymással és egymásba fonódni. Én magam legvégül úgy mentem el az első antióchiás hétvégémre, hogy a kedvesem,  hívott el engem, akivel akkor még nem voltunk együtt. Ővele az Avantgard-szakkörön ismerkedtünk meg, mert korábban kétszer is egymás után az avantgard-szakkörös barátaim hívták a szakkörre. Persze nem csak ezért mentem el az első antióchiás hétvégémre. Azért is elmentem, mert annyi fantasztikus embert ismertem már, akik antióchiások voltak, és a jellemük, a személyiségük is hívott engem ide, talán már jobban is, mint bármely kimondott szó.

Én nagyon közösségi ember vagyok a magam módján. Talán introvertáltabb vagyok sokaknál, hamarabb elfáradok a nagy társaságokban, de sehol sem érzem magam annyira otthon, mint egy mély szellemi-lelki beszélgetésben bármelyik emberrel.