Emlékszem, hogy az első félévemet szinte sírva végeztem el. Semmi nem tetszett, minden más volt, mintha az egész matek eddig csak egy kedves kis simogatni való dolog lett volna, amire, ha nyáriszünet után bemész is tudsz valamit írni a papírra, mert „logikus”, és mert „érted”, és „adja magát”. De itt, mintha a mi drága matekunk elfajult volna. Már semmi nem szép, már semmi nem észszerű. És minden gyors, eszméletlen gyors, mire leadják, már írhatod is a röpzéhára, a házival folyton le vagy maradva – pedig mindent megteszel, hogy ne így legyen, egyszerűen ilyen, jönnek a nagyzéhák, halomra, egymás után, orrba-szájba, és még hazamenni sincs időd. Hajat mosni meg pláne.
A H épület kórházkékre mázolt falai nem túl barátságosak, és ha netán a K-ban volt órám, évekbe telt, mire a termet megtaláltam. Féltem a tanároktól, untam az órákat és rettegtem a számonkérésektől. Aztán rám szakadt az első vizsgaidőszak, mint egy hirtelen leomló kősziklafal, és a nyakamba zúdított mindent, de durván. Igazságtalannak éreztem a kettest, de alapból lemondtam az ötösről, mert úgy gondoltam lehetetlen.
Geometrián ültem, mikor elhangzott:
„Kollégák, lehet, hogy most még semmi nem tiszta, és azt kérdezzük magunktól, hogy mégis mi a francért kell ezt nekünk hallgatnunk, de higgyék el, egyszer majd kitisztul minden, most csak tanulják meg.”
Szóval eleinte nehéz volt, aztán valahogy elfogadtuk egymást…
Időbe telt, mire megtanultam egyetemista módon tanulni – és élni. Most látom a szépet a Banach térben, hisz már teljes, és a H a maga különleges módján egész hangulatos tud lenni. Mi legalábbis már annak látjuk. Kiderült, hogy (a legtöbb) előadó nem akar megbuktatni, lehet tőlük kérdezni, és nem fognak megharapni még a leghülyébb kérdésnél sem. Mára már teljesen normális, ha az éjszakát áttanulod a vizsgák előtt, mert akkor már végre nem tudod halasztgatni, és muszáj rendesen nekiülnöd. Ha bemész vizsgaidőszakban a BME-re és az első dolog, amit meghallasz, az, hogy egy lány sír a telefonba örömében, mert kettessel átment – örülsz. Ha kiderül, hogy van még egy heted a házi leadás előtt – fellélegzel, és már mész is valami teljesen random dolgot csinálni, hisz még úgyis van csomó időd… Ha netán az anal vizsgád 5-ös lesz, nem tudod letörölni azt a baromira elégedett vigyort az arcodról, amit igazából nem egészen érdemeltél meg, de mégis csak sokat tanultál, és szerencséd is volt, úgyhogy, végül is jöhet az az abszint a Kármán Klubban.
De azért a legtöbbet egymásnak köszönhetjük, hisz egy segítőkész csoporttárs sosem jön rosszul. Jó, ha van, aki odaadja az egész éves diffjegyzetét, vagy leül veled megbeszélni a házit. A póthetem másból sem állt, csak (anya szerint) „koldultam a koliban”, hogy valaki segítsen már aláírást szerezni még ebből is, meg abból is egy kicsit. És nem számít, hogy már az ezredik facebookos csoportot hozzuk létre, amiben lényegében ugyanazok az emberek vannak, csak az a fontos, hogy mindenkinek meglegyen mindene, és végül átrugdossuk egymást a nehézségeken. Vagy észhez térítsük, ha valamit azért mégse kéne. És megdicsérjük. És berángassuk órára. És századjára is odatartsuk a vállunkat, hogy ha ki van akadva. Szóval köszi nektek, még egyszer.
Mostanra már rutinosan éljük a BME-s napjainkat, 15 perc elég megkajálni akárhol, egy lyukas óra alatt még oldalakat lehet megtanulni, szinte bármiből, a K-ban még mindig eltévedek, de néhány tanár már névről ismer. És igen, jó érzés, ha azt mondják nekünk, hogy most ügyesek voltunk. Vagy megkérdik, hogy miért sikerült rosszul a zh, vagy odaköszönnek az udvaron. Hisz ők azért már letettek valamit az asztalra, és ha azt mondják, hogy ne adjuk fel, akkor az egy parancs, emberi kötelességünk, hogy ne adjuk fel.
És közben talán még élvezni is fogjuk, ha hagyjuk magunkat. Nem nehéz a mi kis közösségünk részévé válni, és sokkal jobb úgy élni a mindennapjainkat. Még akkor is ha a koli messze van, és fáradtak és szomorúak vagyunk, valaki úgyis lesz, aki beenged, és lehet nála csövezni, míg el nem múlik a kezdetleges idegösszeroppanás. Talán még egy teával is megszán. Vagy készít nekünk vajas kenyeret, igaz a vajat más szobájából hozatja, és a kenyér sem az övé, de na.
Úgyhogy most már nem mondjuk ki, de valójában szeretjük. Azért nem annyira, mint a nutellát, de nem rossz. És büszkévé tesz, hogy azt mondhatjuk, ide járunk. Jó minden nap elsétálni a Szent Gellért téren, ahol Viktor megmártózott a szökőkútban és jó csütörtökönként sötétben kijönni a szabválról, mert akkor a legszebb Pest. És bár nehéz, és sokat kell tanulni, és fogalmam nincs, miért jó a kétszeresen aszimptotikus háromszög, mert ez már rég volt, de szépen át lehet darabolni ötszöggé, vagy valami ilyesmi …
Kulcsár Zsuzsa
Ez a cikk a PikkÁsz 2017 tavaszi száméban jelent meg.
No comments:
Post a Comment