Mindenkié

Veletek is biztos megtörtént már, hogy kérdezték tőletek: és tanulsz még? Hova jársz? És jött a válasz, hogy „matematikus leszek” vagy „fizikus leszek”, és a válasz hallatán az ártatlan kérdező két lépéssel hátrébb állt.

Persze, lehet azt csinálni, hogy mi akkor most TTK-sok vagyunk, és akkor ez az identitásunk, ezekkel az emberekkel beszélünk, ők értik meg kicsiny lelkivilágunkat, de akkor is, van benne valami bosszantó, ahogyan elszigetelődünk. Ők azt mondják: távol áll tőlük a matek, már gimiben sem vágták, biztos tök durva agyam van, hogy meg tudom érteni egyetemi szinten is. És hiába magyarázom nekik, hogy így még könnyebb is, mert nagyobb a rálátásunk, a matematikai gondolatmenetek önmagukat ismétlik. Ha pedig öt másodpercnél tovább gondolkodom egy egyszerű kivonáson, akkor rögtön jön a tréfa, hogy „matematikus vagy, nem?”

Valójában azt érzem, hogy a matematika izgalmas és szórakoztató dolog, megtanít arra, hogy hogyan kéne az életre tekinteni és beszélőviszonyban sincsen a nevéhez tapadt ezerféle sztereotípiával. És hogy jó lenne, ha majd felnőttként valami módon megoszthatnám ezt a felismerésemet mindenkivel, megtisztítva a „matematika” szót mindenféle hozzátapadt tudományoskodástól. Ettől persze a külvilág - egyelőre - csak még furcsábban néz rám.

De ott van pozitív példának a zene. Ez a másik nagy szenvedélyem, ami már elindult ezen az úton: hiszen a zene mindenkié. Pedig lehet, hogy néhány évtizede a most komolyzene néven ismert valami ugyanúgy kevesek kiváltsága volt, mint most a matematika.

Éppen a zene volt az egyik motiválója annak, hogy ezt a társadalom nagy részén kívülállást egy második körből is megtapasztalhattam, amikor bekerültem az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem liturgika szakára. Azért, hogy kántor lehessek, zsidó közösségek liturgiájában énekelhessek. Persze, nem kívánom letagadni, nem a zene volt az egyetlen ösztönző, csak kényelmesebb ezt mondani. Gyerekkorom óta mindig volt valamilyen felületes kapcsolatom őseim vallásával és hagyományával, és úgy éreztem, hogy most mindezt el kell mélyítenem.
Korábban nem is gondoltam volna, hogy a második szakkal kapcsolatban ennyire hasonló érzések és gondolatok csapódnak le bennem, mint az elsővel kapcsolatban (és valljátok be, ti sem gondoltátok volna): a zsidóság is komplett gondolkodásmódot jelent, szintén mutat egy lehetséges utat, hogy hogyan kell az életre tekinteni, és szintén egy olyan fogalom, amit érdemes lenne megtisztítani a szóhoz tapadt más típusú többletjelentéstől (finoman szólva) - szóról szóra úgy, ahogy néhány sorral feljebb a matematikáról írtam.

Jól járna a világ, ha megkaphatná fogyasztható, hétköznapi formában mindkétféle gondolkodásmódot. Mondják például, hogy a különböző jogi rendszerek teljesen összekuszáltak, tele vannak kiskapukkal. Elkélne nekik egy matematikus, aki rendet rak, és modern, axiomatikus alapokra helyezné. De jól járna a hétköznapi ember is, ha matematikai pontossággal tudná definiálni saját aktuális feladatát is, mert sokkal gyorsabban célhoz érne, felismerhetné, hogy mire van szüksége a továbblépéshez. De már csak azért is jól járna egy emberközelibb matematika-arccal, mert kellemesebben telne el az a 12 iskolai év az életében, amikor a matekóráktól retteg.

Valahogy így van ez a zsidósággal. Nem azt mondom, hogy be kéne téríteni embereket, ahogyan azt sem mondom, hogy mindenki hallgassa végig azt az 5 év matematikát az egyetemen - hanem hogy a gyakorlatias és hétköznapi életben hasznosítható dolgokhoz férhessenek hozzá. A szokásos és mindkét területen jellemző fenntartásaik nélkül. Kedvenc példám erre a Szombat, a pihenőnap, amikor megemlékezünk arról, hogy Isten 6 nap alatt teremtette a Földet és a hetedik napon megpihent. Ezért ezen a napon a zsidóság tilt mindenféle munkát, nem lehet például számítógépezni vagy internetezni, zenét hallgatni vagy leckét írni. De tévézni és utazni sem. Hogy mi a jó ebben? Az, hogy fantasztikus módon egybeesik a racionalitással. Azt szokták mondani, rohanó világban élünk, ahol meg kell állnunk néha egy-egy pillanatra, lassítanunk és elgondolkodnunk. A Szombat erre egy ősidők óta kipróbált és jól bevált, gyakorlatias módszer. Nem csak annyit mond, hogy egyszer-egyszer lazítsunk, hanem konkrétan megmondja, hogy minden héten, ezzel egy ritmust biztosít a mindennapoknak. Ezenfelül a Szombat nem puszta tilalom, valamit tesz is  a keletkezett űr helyébe: ilyenkor ünnepi vacsora van, ahol együtt a család, beszélgetnek. Napközben olvasni lehet, elmélkedni, kirándulni, de vigyázni kell, hogy még a gondolatainknak is Szombatjuk legyen, azaz nem szabad a hétköznapi teendőinkre sokat gondolni. Ez is egybeesik a racionalitással és a modern gondolkodással, hiszen azt is mondják, hogy ha időnként pihentetjük a napi munkával kapcsolatos gondolatainkat, akkor annál hatékonyabban fog működni, amikor szükségünk lesz rájuk.

Kétféle szakom tapasztalatait már el is kezdtem hasznosítani saját életemben, oda-vissza. Matekórákon például mindig nehézséget jelentett a jegyzetelés: a tanár ír a táblára, közben még magyaráz is, én meg egyszerre jegyzeteljek, úgy, hogy vizsgaidőszakra használható jegyzetet kapjak, és ott a helyszínen is képben legyek arról, hogy miről van szó. Volt viszont a zsidó történelemben egy ember, akinek hasonló feladatot kellett megoldania. Ő volt Mózes, aki a Szináj-hegyén leírta a Tórát, Mózes öt könyvét, mely a zsidóság alapja, de például a kereszténységnek is része az Ószövetségen keresztül. A Tóra pont olyan, mint a táblai jegyzet: ott van rajta a lényeg, amin keresztül meg lehet érteni és magunkban kielemezni az anyagot. De amíg a tanár ír a táblára, beszél, kommentál is - és a hagyomány szerint annak idején ugyanezt tette Isten is, amikor Mózesnek lediktálta a Tóra szövegét. Ebből lett a Szóbeli Tan, azaz Talmud, mely a Tóra-kommentárokat tartalmazza.

Mióta erre az összefüggésre rájöttem, a gyorsabb tanárok óráin egyáltalán nem jegyzetelem a „Tórát”, vagyis a táblai anyagot, hiszen azt majd félév végén úgyis le fogom fénymásolni valakiről. Csak a „Talmudot” írom le, amit a tanár magyarázatképpen az anyaghoz szóban hozzáfűz, és remélem, hogy ez segíteni fogja vizsgaidőszakban a gyorsabb megértésemet.

Mondhatjátok: szép, de ugyanakkor természetes dolog, hogy tetszik mindaz, amit tanulok, és nincs ebben semmi különleges. Azt is mondhatjátok: jól is néznénk ki, ha minden magamfajta, szakterületéért rajongó ember megpróbálná ráerőltetni a világra a hóbortjait.
És ebben biztosan van is igazság, hiszen nap mint nap láthatjuk, ahogyan a világ szétaprózódik. Lassan mindenkinek van saját „szubkultúrája”, meg „mikro-környezete”, amit megért, a többi meg csak egy szükséges rossz, kötelező és unalmas alapműveltség. Ezt a folyamatot némi melankóliával szemlélve éppen ezért találok sokszor vigasztalást az olyan dolgokban, amelyekről azt látom, hogy teljességre törekednek és szempontjukból a világ egésze értelmezhető. Ezért tartom a szokásosnál is fontosabb dolognak a matematikát és a zsidóságot.

ádám

No comments:

Post a Comment