Először csak a gázok. Azok áramoltak hol sűrűbben, hol ritkábban. Néhol olyan hevesen és zsúfoltan, hogy az nem maradhatott titok: zsivajukat ragyogó, majd egyre halványodó fény képében adták a mindenség más részeinek tudtára. Hiszen ott voltak mindenütt, kitöltötték a teret. Minden tökéletesen egyszerű volt.
Aztán idővel a gázokból nehéz, kövér anyagok lettek, amik már nem voltak sem olyan fiatalok, sem olyan tettre készek, mint elődeik. Ezek sokkal bonyolultabban működtek, a millió éves tapasztalat bölcsebbé és megfontoltabbá tette őket. Figyeltek és hallgattak egymásra, együttműködtek, így mikor a gázok körülzsongták-sürögték és utazni, továbbmenni hívták őket, csak kevesen tartottak velük: hiszen kötötték őket a hagyományaik, az együtt töltött idő emléke, és valami megfogalmazhatatlan, de – ebben mindannyian egyetértettek – valami nagyszerű előérzete, aminek a felépítésében segédkezniük kell. Így hát maradtak, és megelégedtek azokkal a hírekkel, amiket a gázok szélsebes forgataga, és annak fényei hoztak szüntelen, a végtelen mindenségről, és a hozzájuk hasonló anyagcsoportosulások felől.
De tekintetük egyre inkább saját kolóniájuk felé fordult, és nemsokára a környező mindenség halvány fényeit elnyomta a saját maguk alkotta, forrón izzó gömb ragyogása. Mindannyiukban buzgott a tettvágy, így nem kellett sokat várni, hogy megtalálják a helyüket. Ki-ki saját képességei szerint találta meg a feladatát, és ennek megoldásában – biztosan tudhatta – optimálisan teljesített. A kolónián belül egyre kisebb és egyre specifikusabb nemzetek, nemzetségek, törzsek, nagycsaládok, családok, családocskák és párok jöttek létre, mindegyik büszkén viselve magán saját jellegzetességét: az egész csoport vidám sokszínűségében úszkálva. Voltak itt mindenféle szerzetek: különböző alakban, méretben és temperamentumban, amik azonban bátran, mindenféle gátlás nélkül keveredtek egymással, házasságra léptek, tudván – kimondatlanul is – hogy valami még jobbat, még tökéletesebbet építenek.
Ekkor még nem voltak nyelvek. Ekkor még nem volt szükség a kommunikációhoz semmi másra, csak a puszta szándékra, vagy ha úgy tetszik a vágyra, ami pedig a csoport minden tagjában ott buzgott: ismerkedni, egyesülni, újjá születni.
A kezdeti idők léptékében mérve nem tartott sokáig, bár az ahhoz vezető út bonyolultságát tekintve rendkívüli mértékben felülmúlta a gázok uralmának történelmét: olyan rendszerek jöttek létre, melyek minden eddiginél komplexebbek, frappánsabbak és meglepőbbek voltak. Bennük az anyag furcsa összjátéka oly hihetetlen precízzé és sokrétűvé vált, hogy többé már nem lehetett őket az anyagcsoport részének tekinteni, ami a többiekkel feltétlen közösséget vállal. Legalábbis ők már nem tekintettek így magukra. Saját maguk belső harmóniája új, addig nem létező formát talált céljainak megvalósítására: létrejött a tudat.
Jó ideig ijedten forgolódtak és kapálóztak, mígnem rádöbbentek, saját tudatukon kívül léteznek más, hozzájuk hasonló lények is. Bár sokáig nem tudták, önkéntelenül is egymáson keresztül ismerték meg saját magukat, és az őket körülvevő mindenséget: kölcsönhatottak egymással és kiegészítették egymást. Lassan megtanulták, megismerték az anyagot, amiből felépültek, sőt képessé váltak befolyásolni is azt. Egyre bátrabbak és elszántabbak lettek, és bár – ha nem is teljes egészében – tudatában lévén létezésük korlátainak, olyan helyzetekbe kényszerítették a körülöttük és bennük lévő anyagot, hogy az már majdnem olyan tökéletesen viselkedett, mint ők maguk.
Egyszer aztán, mikor a tudatos lények már nem is emlékeztek a saját történelmük kezdeteire, mindannyian közösen ünnepeltek. Éltették saját maguk nagyszerűségét, és valamennyiük tudatát valami megfogalmazhatatlan, de – ebben mindannyian egyet értettek – valami nagyszerű előérzete töltötte be, aminek a felépítésében segédkezniük kell. Nemsokára a környező mindenség halvány fényeit elnyomta a sajátmaguk alkotta, forrón izzó gömb ragyogása. Minden, amiről valaha is tudtak, vagy amiről bármit is tudni véltek, elpárolgott.
Nem maradt semmi más, csak a gázok.
mber
Aztán idővel a gázokból nehéz, kövér anyagok lettek, amik már nem voltak sem olyan fiatalok, sem olyan tettre készek, mint elődeik. Ezek sokkal bonyolultabban működtek, a millió éves tapasztalat bölcsebbé és megfontoltabbá tette őket. Figyeltek és hallgattak egymásra, együttműködtek, így mikor a gázok körülzsongták-sürögték és utazni, továbbmenni hívták őket, csak kevesen tartottak velük: hiszen kötötték őket a hagyományaik, az együtt töltött idő emléke, és valami megfogalmazhatatlan, de – ebben mindannyian egyetértettek – valami nagyszerű előérzete, aminek a felépítésében segédkezniük kell. Így hát maradtak, és megelégedtek azokkal a hírekkel, amiket a gázok szélsebes forgataga, és annak fényei hoztak szüntelen, a végtelen mindenségről, és a hozzájuk hasonló anyagcsoportosulások felől.
De tekintetük egyre inkább saját kolóniájuk felé fordult, és nemsokára a környező mindenség halvány fényeit elnyomta a saját maguk alkotta, forrón izzó gömb ragyogása. Mindannyiukban buzgott a tettvágy, így nem kellett sokat várni, hogy megtalálják a helyüket. Ki-ki saját képességei szerint találta meg a feladatát, és ennek megoldásában – biztosan tudhatta – optimálisan teljesített. A kolónián belül egyre kisebb és egyre specifikusabb nemzetek, nemzetségek, törzsek, nagycsaládok, családok, családocskák és párok jöttek létre, mindegyik büszkén viselve magán saját jellegzetességét: az egész csoport vidám sokszínűségében úszkálva. Voltak itt mindenféle szerzetek: különböző alakban, méretben és temperamentumban, amik azonban bátran, mindenféle gátlás nélkül keveredtek egymással, házasságra léptek, tudván – kimondatlanul is – hogy valami még jobbat, még tökéletesebbet építenek.
Ekkor még nem voltak nyelvek. Ekkor még nem volt szükség a kommunikációhoz semmi másra, csak a puszta szándékra, vagy ha úgy tetszik a vágyra, ami pedig a csoport minden tagjában ott buzgott: ismerkedni, egyesülni, újjá születni.
A kezdeti idők léptékében mérve nem tartott sokáig, bár az ahhoz vezető út bonyolultságát tekintve rendkívüli mértékben felülmúlta a gázok uralmának történelmét: olyan rendszerek jöttek létre, melyek minden eddiginél komplexebbek, frappánsabbak és meglepőbbek voltak. Bennük az anyag furcsa összjátéka oly hihetetlen precízzé és sokrétűvé vált, hogy többé már nem lehetett őket az anyagcsoport részének tekinteni, ami a többiekkel feltétlen közösséget vállal. Legalábbis ők már nem tekintettek így magukra. Saját maguk belső harmóniája új, addig nem létező formát talált céljainak megvalósítására: létrejött a tudat.
Jó ideig ijedten forgolódtak és kapálóztak, mígnem rádöbbentek, saját tudatukon kívül léteznek más, hozzájuk hasonló lények is. Bár sokáig nem tudták, önkéntelenül is egymáson keresztül ismerték meg saját magukat, és az őket körülvevő mindenséget: kölcsönhatottak egymással és kiegészítették egymást. Lassan megtanulták, megismerték az anyagot, amiből felépültek, sőt képessé váltak befolyásolni is azt. Egyre bátrabbak és elszántabbak lettek, és bár – ha nem is teljes egészében – tudatában lévén létezésük korlátainak, olyan helyzetekbe kényszerítették a körülöttük és bennük lévő anyagot, hogy az már majdnem olyan tökéletesen viselkedett, mint ők maguk.
Egyszer aztán, mikor a tudatos lények már nem is emlékeztek a saját történelmük kezdeteire, mindannyian közösen ünnepeltek. Éltették saját maguk nagyszerűségét, és valamennyiük tudatát valami megfogalmazhatatlan, de – ebben mindannyian egyet értettek – valami nagyszerű előérzete töltötte be, aminek a felépítésében segédkezniük kell. Nemsokára a környező mindenség halvány fényeit elnyomta a sajátmaguk alkotta, forrón izzó gömb ragyogása. Minden, amiről valaha is tudtak, vagy amiről bármit is tudni véltek, elpárolgott.
Nem maradt semmi más, csak a gázok.
mber
No comments:
Post a Comment