PikkÁsz

Idén van szerencsém még egyszer nekifutni a Mechanikának. A tárgy ugyan itt más, de az otthon tanultak mégis jól jönnek: egy merőben más jelölésrendszert nehéz lenne úgy megérteni, hogy nem tudom, mi a magyar megfelelője.
De ma épp nincsenek tenzorok a táblán, sőt, egyenleteket sem boncolgatunk: az anyagfáradást szemléltetik, egy rugón végzett kísérlettel, ahol periodikusan megnyújtották-összenyomták. Az ehhez szükséges erőt mutató szinuszhullámok egyre laposabbak, majd a valahányszázadik ciklus után a rugó eltörik. Magyarázat: az anyagban minden lyuk, üreg, így a nyújtás során képződő repedések is drasztikusan csökkentik az anyag ellenállóképességét. Különböző formák esetén kiszámolható, hogy ez hányadára csökken, adott esetben például huszadára. Miért érdekes ez? Következő fénykép: kettétört olajszállító, kettétört utasszállító repülőgép. A tervezőik mindenre gondoltak, csak az acél rugalmasságára és az anyagfáradásra nem. És a jelenlevő 400 diák egy életre megjegyezte, hogy az anyagfáradással nagyon is számolni kell.
Miért ragadt meg ez ennyire? Mert otthon nem tanultunk ilyet. Volt nálunk is mechanika, sőt! Sokkal nagyobb óraszámban, jóval nagyobb energiát belefektetve. 120 oldalnyi képletet tanultunk meg a szóbeli vizsgára, ahol, ha volt valami fogalmunk mind a négy tételről, akkor már átmentünk. Ha meg tudtunk tanulni olyan levezetéseket, melyben olyan matematikai módszerek szerepelnek, amikről másodéves fejjel lövésünk sincs, akkor ötöst kaptunk. Mert hasznos dolog az, hogy szubsztanciális derivált, de ki tudunk vele számolni - akár most - egy konkrét problémát?
A franciák nem hallottak még Lagrange-függvényről, sem sajátfrekvenciáról. Viszont az írásbeli vizsgán egy három-dimenziós test a mellékelt ábra, azaz már a modell felrajzolásán is gondolkodni kell, majd pedig szélsebesen végigszámolni. De a való életben is három dimenziósak azok a testek. Ők például tudják, hogy mi értelme van vasbetont használni, illetve miért H alakúak az acél tartógerendák. Ez pedig nem speciális gyakorlati ismeret, ez mérnöki pályán általános műveltség.
Lehet, hogy mi is tudjuk, de nem órán hallottuk. Hanem mondjuk érdekelt, hogy miért villanykapcsolótól konnektorig tart a repedés a konyhánkban, és valaki elmagyarázta, hogy a horony az bizony elég necces statikai szempontból.
És most, bő egy évvel a mechanika vizsga után, mi maradt meg a tárgyból? Le tudná bárki vezetni fejből a Hamilton-elvet? Nem, de erre nincs is szükség: annak kellene rögzülnie, hogy milyen ötlet alapján, miből jön ki, de annak nagyon. És az egyenleteket bármikor le lehetne halászni kvantumról, netán wikipédiáról. Visszatérve a “mi maradt meg” kérdésre: a hétfő reggeli zhkra emlékszünk, és így talán még arra is, hogy mi van a feszültségtenzor főátlójában. Mert erre készültünk, ezzel számoltunk, ez “megvan”: készségszinten elsajátítottuk. A többi - nagyjából - holt tudás, ami abban segít, hogy bekerüljön az aláírás az indexbe.
A franciáknak van egy népszerű kifejezésük. “Valeur ajoutée”, azaz hozzáadott érték. Ez az, amitől a jegyzőkönyv nem csak eredmény-felsorolásból és grafikonillesztésből áll, hanem szépen meg van formázva, és olyan konklúziókat vonunk le a kísérletből, amit komolyan is gondolunk. Ez az, amit egy termék csomagolása, egy márka imidzse sugall, és ez az, amiért érdemes lenne bejárni előadásra.
Van ilyen? Hozzáad az oktató valamit ahhoz, amit tizenkét éve leírt a jegyzetben? Én bejártam lineáris algebrára, jegyzeteltem, majd a vizsga előtt ez a jegyzet ott pihent a fiók mélyén. Miért? Mert ugyanaz volt a könyvben. Elírások nélkül, példákkal, olvasmányosabban. Az előadáson szóról szóra a könyvet követtük, a példákban is ugyanazok a számok szerepeltek, mint a (teszem azt) 62. oldal közepén. Ez nem az oktató hibája: ilyen óraszámban, ilyen anyagmennyiség mellett ennyi fért bele az előadásba. Az egyetemen kevés tárgy van, amit “élőben” meg lehet érteni, miközben még jegyzetel is az ember. Otthon fogjuk elsajátítani a tárgyat, zh vagy vizsga előtt.
Akkor miért érdemes bejárni? Kísérleti fizika 2-3 tárgyakból egyetlen előadáson nem voltam bent, ennek ellenére tudásom értékelése “jeles”. Nem könnyű néha öt nap alatt behozni egy félévet, de a lényeg az, hogy lehetséges: a tantárgy követelményeinek való maximális megfeleléshez teljesen elég a könyv.
És ez baj. Az öt év nem hosszú idő, és nem szabadna pazarolni. Mert az előadás formájában a jegyzet felírása a táblára, az pazarlás. Helyette lehetne mást csinálni a reggeli, álmos órákon. Kísérleteket (volt, de nem elég). Példákat (gyakorlatiakat). Hogyan működik ez a gép. És ha Bernoulli-egyenletről van szó, akkor kiejteni a varázsszót, hogy porlasztó, mert ez nem csak a műszaki menedzserekre tartozik. Szemléltetés. Ez lenne az előadás érdekesebb, és hasznosabb formája, ez lenne a valeur ajoutée. A diákságot nem a “Mi a ló... van már magukkal?!” kiszólással kell felrázni, sem a szaporodó YouTube videókkal, ahol az egész világ csodálhatja, hogy mi folyik a BME-n oktatás címén.
Mert sokan, miután kezükben a mérnök-fizikus diploma, más területen helyezkednek el. Érvényesülni fognak, mert aki egy harmadik félévet túlélt, az bizony tud dolgozni, elboldogul a műszerekkel, és jól ért a számítógéphez. Meg komolyan veszi a dolgokat. De épp a sokat hangoztatott természettudományos szemléletre való nevelésen, a tudomány átfogó képének átadásában lehetne még itt-ott javítani. Például a fent említett gyakorlati esetekre helyezve a hangsúlyt. Szemléltetni kellene, hogy mi mire jó. Motiválni a diákot, hogy nem a vizsgára tanul, hanem itt és itt előjöhet ez és ez az egyenlet. Ne feledjük, nekünk még - utoljára - ott lesz a diplománkon a mérnök előtag.

szaki

http://szak1.freeblog.hu