Az őszi féléves demonstrátorkodásom során beosztottak egy számomra addig idegen
tanárhoz, hogy segítsek neki zárthelyit és házi feladatokat javítani. A féléves
munka során egyre inkább megismertem, és csak csodálkoztam, milyen érdekes
emberrel hozott össze a sors, milyen maradandó barátságra találtam. Az
interjúmat Kroó Andrással, az Analízis Tanszék egyetemi tanárával és az MTA
Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézet tudományos tanácsadójával készítettem.
Kérdéseim az amerikai és magyar oktatás közötti különbségekre, és az ott
szerzett tapasztalatokra irányultak, de kötetlen beszélgetésünk alatt még sok
érdekes dolgot hallhattam tőle.
A beszélgetésünk egy kis prológussal indult…
Eddig még csak két interjút
készítettek velem. ’83-ban hívtak meg először Amerikába tanítani, akkor voltam
29 éves. A feleségemmel, és a két hónapos lányommal megérkeztünk egy eldugott
michigani egyetemre, ahol igen nagy ovációval fogadtak. Már az első héten azzal
a szalagcímmel jelent meg a helyi újság, hogy „Mathematician Kroo arrives on
the Campus”. Ehhez még nem készítettek velem interjút, csak megírták, hogy
megérkeztem, és vendégprofesszorként mit fogok csinálni az egyetemen. Pár
hónappal később, az egyetemi újság egyik riportere meglátogatott, és akkor
készítették velem életem első interjúját. Nagy kuriózum voltam akkor, hiszen a
80-as évek elejéről van szó, vagyis még a vasfüggöny mögötti időszakról. A
második interjúm 2012-ban volt. Részt vettem a „Cátedras de Excelencia”
programon, ahová neves kutatók jelentkezhetnek, és ha elnyerik a pályázatot,
akkor a Madridi III. Károly Egyetemen folytathatnak kutató munkát. Ennek végén
adtam interjút a kutatási területemről és az ott végzett munkámról, ami fent is
van a Youtube-on.
Amikor Amerikában tanítok, mindig
egy földrajzi teszttel szoktam kezdeni. Úgy indítom az órát, hogy most jöttem
Magyarországról, és jelöljék be, hogy hol is van ez a kis ország. Számomra
kiderült, hogy nem annyira ismerik az Amerikán kívüli világot. Amikor gyerek
voltam, bélyegeket gyűjtöttem, és az volt a célom, hogy minden országból, ahol
megjelentek bélyegek, legyen nekem az albumomban. Ezután, ha már egyet-egyet
megszereztem, akkor már megnéztem a térképen, hogy hol van, mi a fővárosa. Az
évek alatt minden országot összegyűjtöttem, és sok mindent tudok róluk.
Kezdjünk
is bele! Kérlek, meséld el az olvasóknak, hogy milyen volt az életet abban a 30
évben, amikor Amerika és Magyarország között ingáztál! Mennyi ideig voltál
kint?
Az amerikai korszak 1983-tól 2011-ig tartott,
szóval bő 28 évről beszélünk, ebből körülbelül 12-13 évnyi időt töltöttem
Amerikában.
Mi
ösztönzött arra, hogy ezt az életmódot válaszd? Mert nem könnyű így élni. Főleg
a szakmai okok miatt?
Nyilvánvalóan több oka is volt. Az első a
szakmai fejlődés, hiszen mindig más emberekkel dolgoztam, így sok mindent
láthattam. A meghívások persze nem véletlenszerűek voltak, mert mindig oda
mentem, ahol volt kapcsolatom és szakmai érdeklődésem. Általában minden ilyen
meghívás úgy történik, hogy azon ez egyetemen már vannak, akik hasonló dolgok
iránt érdeklődnek, mint én, és ők is érdekeltek abban, hogy hozzájuk kerüljek.
Ez egy vicces dolog, mert ha meghívnak, akkor pénzt azért fizetnek, hogy
taníts. De valójában nekik az a fontos, hogy kutató munkát végezz az ottani
kollegákkal, hogy valami közös munkát, cikket adjatok ki.
Valamint van a kalandvágy, hogy
világot lásson az ember, ami nagyon izgalmas, és ha az ember beleesik, akkor
függővé is válik. Egy idő után már mindig azt éreztem, miután másfél évet
otthon töltöttem, hogy most már mennem kell valahová. Új helyeket akartam
találni, új barátokat keresni, új lakást venni; nem vagyok hozzászokva az
otthonüléshez. Ritkán mentem ugyanoda vissza, mindig úgy próbáltam intézni,
hogy máshová kerüljek.
Végül volt egy nagyon fontos
harmadik ok, a dolgok anyagi vonzata. Főleg az elején, a 80-as években, nagyon
sokat számított a külföldi fizetés. Magyarországon éhbérért dolgoztak az
egyetemi tanárok, az a külföldről hozott pénz nagy segítség volt. El tudtam
vinni a családot nyaralni, síelni, lehetett teniszezni, autót venni. Mindezt az
amerikai jövedelemnek köszönhettem, hogy minden második évben kimentem, és egy
kicsit az átlagfizetésemhez kerestem. Manapság ezek a különbségek nem
látszanak, főleg mert egy egyetemi tanárt sehol sem fizetik túl.
Még a
beszélgetés elején említetted, hogy már a vasfüggöny-korszak alatt is sokat
jártál kint. Nem voltak komplikációk a kiutazásoddal?
A matematikusokat és egyéb tudósokat a
70-es-80-as években már engedték szabadon utazni. Ha kint maradok, azzal nem
lett volna kevesebb a magyar állam. Mindig voltak olyanok, akik kint maradtak,
de a többség visszajött, mert ilyen-olyan kötődése volt Magyarországhoz.
Biztosan számoltak vele, hogy a tudósok kis százaléka nem jön haza. Más
országokban sokkal szigorúbban vették. Volt egy bolgár kollégám, akivel
Texasban találkoztam. Neki az újszülött gyermekét a nagyszülőknél kellett
hagyni, és csak a feleségével mehetett ki Amerikába. Ezzel garantálták, hogy
haza fog menni.
A matematikusok egy kis hányada kint
maradt, és most is jó kapcsolatokat ápolnak a magyar szakmabeliekkel. Utólag
belegondolva, azzal, hogy kint kutatnak és tanítanak, továbbviszik az országunk
hírnevét. Olyan disszidenssel is találkoztam, aki befutott egy jó karriert, és
Magyarországról hozta magához a PhD hallgatókat. Én nem hiszek benne, hogy
minden magyarnak egy országban kell lennie. Attól még lehet teljes értékű
magyar. Bennem is felmerült, hogy kint maradjak, többször kaptam állandó
állásra ajánlatot. De mindig megnéztem a pro és kontrákat, és végső soron
rájöttem, hogy nem olyan rossz nekem ebben a kis országban, és visszajöttem.
Most
már 5 éve itthon vagy. Már nem is szeretnél visszamenni Amerikába tanítani?
Nyitott vagyok a jó lehetőségekre. Nem
ragaszkodom már Amerikához, Európában is szívesen kalandozom. Nemrég ugye
Madridban voltam. Ha valami felmerül, ami érdekes, akkor szívesen megyek. Már
nincs az a nagy késztetés bennem, mint korábban, amikor az ingázás egy darabig
szinte életformám volt. A lányaim 5 és 15 év között két egymás utáni két évben
ugyanabba a suliba sose jártak. Ez is mutatja, hogy milyen nagy volt a
mobilitás az életünkben.
Sosem lázadtak fel az újabb költözés hallatán?
Nem, mindig izgatottak voltak, hogy újra
elutazunk, és előre látták a hasznosságát. Egyrészt megtanulták a nyelvet,
anyanyelvi szinten beszélik mindketten, másrészt világot láttak már fiatalon.
Amikor tinédzserek voltak, és pénzt szerettek volna keresni itthon, akkor is
nagyon jól jött az angoltudásuk.
Innentől rátértünk az oktatással kapcsolatos gondolatokra…
Ezek
alatt az évek során melyik egyetemekre jutottál el?
Ha sorban mondom, akkor először volt Michigan,
Central Michigan University ’83-ban, aztán Texas A&M, ami az egyik
legnagyobb egyetem manapság Amerikában. Ezután Tampa, University of South
Florida; Virginia, Old Dominion University két évig; Ohio, Kent State
University két és fél évig. Háromszor is volt egymás után Nashville, Vanderbilt
University, ami egy nagyon neves egyetem, itt volt egy fix kapcsolatom. Ezután
volt Atlanta, Emory University, ami szintén egy nagyon jó privát egyetem.
Ugyanitt Atlantában volt a GeorgiaTech, a Georgia Institute of Technology. És
végül voltam háromszor Texasban tanítani, a Sam Houston State University-n.
Összességében rengeteg tanévet töltöttem ott.
Mit
tanítottál a külföldi diákoknak?
Többnyire analízis témájú tárgyakat kalkulus,
differenciálegyenletek, bevezetés az analízisbe, kis integrálelmélet - amit
éppen kértek tőlem. Ha volt érdeklődő, akkor doktori kurzust tartottam, de
általában BSc és MSc kurzusokon tanítottam.
A kinti
rendszer is a bolognai folyamatot követi, ha BSc, MSc és PhD-ről van szó?
Igen, sőt az európai országok másolják le az
amerikai oktatási rendszert. Bár, kicsit más
a szerkezete, mint nálunk. Az MSc és PhD időszak 4-5 év, valaki 4 év
alatt sikeresen befejezi, de nincs annyira megszabva, mint itthon.
Azt
akarod mondani, hogy nincs olyan éles határ az MSc és PhD között?
Vannak alsó szintű egyetemek, ahol csak BSc
van, én olyanon nem is voltam. Mellette előfordulnak doktori iskolával nem
rendelkezők, és végül vannak a teljes jogú egyetemek, ahol az összes szint
megvan. Ezeken a BSc egy határozott 3 év, ami után jön a doktori iskola, ahol
az MSc átfolyik a doktoriba. Az a céljuk, hogy mindenki ledoktoráljon, nem az,
hogy MSc diplomát kapjanak, mint nálunk itthon.
Csak a
matematikus szak esetében van így?
Én a matematikus részt ismerem, de más
szakoknál is hasonló, kivéve persze az orvostudományokat. Egy másik lényeges
különbség még, hogy Amerikában a BSc egy nagyon általános oktatást jelent,
mindenféléket tanulnak a hallgatók. Van az úgynevezett „major”,azaz főtantárgy,
amiből többfélét is felvehetnek a diákok. Amikor valaki beiratkozik az
egyetemre, major-öket választ, például matematika-biológia, és ha elvégzi a
BSc-t, mehet akár a matematika, akár a biológia irányba. Ez egy kis haladékot
ad a diákoknak, hogy kitalálják, mivel akarnak foglalkozni. Nálunk ez nem így
megy, már az egyetemre jelentkezéskor dönteniük kell.
Ezzel
egy kétszakos tanár diplomát kapnak? Mi lesz belőlük, ha elvégzik a BSc-t?
Lehet, hogy semmi nem lesz belőle. Amerikában
annyira más a felsőoktatás, mert kis fáziskésésük van az európaihoz képest. Egy
amerikai „highschool” az egy gimnáziumnak felel meg, de alapjába véve gyengébb,
mint egy magyar átlag gimnázium. A képzés, amit nyújtanak, nem ér fel egy
magyar érettségi szintjére. Persze vannak kivételek mindkét oldalon. Ott
mindenki egyetemre megy, a fiatalok abszolút többsége beiratkozik valamilyen BSc-re.
Rengeteg egyetem van, vannak olcsóbbak, drágábbak. Kicsit úgy képzelem, hogy
bepótolják a highschoolban kihagyott dolgokat, ezért is olyan általános a BSc.
Általában nincsenek egy érettségi szintjén sem, és az egyetemen kicsit magasabb
szintre fejlődnek. Úgy gondolom, hogy nagy átlagban a BSc után sincsenek a
magyar BSc-k szintjén, de utána következik a doktori iskola, ami viszont nagyon
erős, és ott minden lemaradást behoznak. Szóval a BSc az kicsit hiánypótló, a
highschoolok gyengesége miatt. Azok a sportra vannak kiélezve, köztudott, hogy
Amerikában ez a fő dolog.
Kicsit
párhuzamot vontam a saját oktatásom és a meséltek alapján. Nekem a gimnázium
utolsó két évében kellett fakultációt választanom, ami a matek és a fizika
lett. Sokkal nagyobb óraszámban tanultam, mint a többi tárgyat, így adta magát
a dolog, hogy ezzel fogok továbbtanulni. Úgy képzeltem el, mintha a 11-12.
osztály lenne az amerikai BSc szintje. Szerintem, az amerikai rendszer még jobb
is az új generációknak. Azt veszem észre, hogy a mai gyerekek nagy átlagban 18
évesen még nem tudják éretten kigondolni, hogy mit akarnak csinálni a jövőben.
Azzal, hogy Amerikában ez a döntés még 3 évet várat magára, sokkal előnyösebb.
Pontosan. És képzeld el, hogy a régi öt éves
rendszerben, ugyanúgy 18 évesen el kellett döntened, hogy mit tanulsz a
következő 5 évben, és utána már elég nehéz más pályára lépni. Ezért is jó
szerintem ez a bolognai rendszer.
Mit
gondolsz, mi lehet még nagyon szembetűnő különbség a két ország oktatása között?
Az, hogy mennyire komolyan veszik a dolgokat.
Amerikában minden egyetemen kell tandíjat fizetni. Vannak nagyon drága iskolák,
ahol lehet ösztöndíjat vagy költségtérítés csökkentést kapni, de alapvetően a
legegyszerűbb, legszerényebb helyek is elkérnek valamennyit. Gondolom, az a
tudat, hogy a szüleik vagy esetleg maguk fizetnek az oktatásukért, egy bizonyos
fegyelmet biztosít. A magyar diákokhoz képest a fegyelem sokkal jobb. Egy másik
szembetűnő dolog, hogy úgy vannak nevelve, hogy csalni nem szabad. A
puskázással ott nem kell foglalkozni. Voltak néha eléggé komikus dolgok is
ebből. A számonkéréseknek különböző fajtái vannak, például az „open-book
test”,ahol lehet használni a tankönyvet, illetve a „closed-book test”, ahol
pedig nem. Emellett még „takehome test”-et lehet íratni, amikor a kiadott
feladatokat otthon kell megoldani. Egyszer megtörtént, hogy ilyet tartottam,
mert nem volt kedvem bent ülni tesztet íratni, ki akartam menni a szép időbe
sétálni. Bementem, megmondtam, hogy ez egy „takehome test”, és viszont látásra.
Ezután az egyik lány megkérdezte tőlem, hogy ez most open-book vagy
closed-book. Én meg gondoltam, milyen vicces ez a kislány, de a szeméből
láttam, hogy teljes komolyan értette. Ha pedig zh-t írat az ember, nyugodtan
elmehet ebédelni közben, nem fognak csalni. Régen tanítottam itthon amerikai
diákokat a Budapest Semesters in Mathematics képzésen, ahol az ideutazott
tehetséges hallgatóknak érdekes dolgokat tanítanak. Innen is tudok egy jó
példát hozni. Egy lány nem tudta befejezni a zh-t, és megkérdezte, hogy
gondolkozhat-e még azon a bizonyos tétel bizonyításon. Megengedtem, de már
nagyon éhes voltam, ezért otthagytam úgy, hogy a komplex függvénytan könyve
becsukva mellette feküdt. Amikor visszajöttem az ebédről, akkor elmondta, hogy
nem sikerült neki rekonstruálni a bizonyítást, és beadta a zh-t. Magyarországon
ilyet nem igazán látsz.
Amikor
zh-t írtam, a helyemről lokálisan nem is értettem a puskázós dolog lényegét. De
amikor a másik oldalra kerültem, és Analízis 3-ból felügyeltem zh-t, akkor csak
hüledeztem kint az asztalnál, hogy mekkora arcátlanság a többiekkel szemben,
akik vért izzadnak az első sorokban, hogy vannak, akik az egész dolgozatot
kipuskázzák.
Amerikában nem mernek csalni a társaik előtt.
Magyarországon van egy pontszám, és ahhoz igazodik az osztályzás. Amerikában a
diákok elvárják, hogy egymáshoz viszonyítva, az úgynevezett „curve” szerint
osztályozzanak a tanárok. Vagyis, ha a legjobb dolgozat is közepesre sikerült,
akkor azt fel kell húzni jelesre, és ezzel a többiek jegye is javul. Persze
nekem jogom van nem ez alapján osztályozni, és mindig meg is kérdezik a
dolgozat előtt, hogy ugye görbe szerint osztályozok. Ha így csinálja a tanár,
és valaki puskázik, valaki pedig becsületesen dolgozik, akkor a becsületes
hátrányba kerülhet a puskázó miatt.Tegyük fel, hogy a puskázó ír egy jelest, de
a becsületes csak egy közepest ír, ami közepes is marad a puskázó miatt. Ezért
nem is puskázhatnak, mert a társaik nem engedik. Egyébként, amikor beiratkoznak
az egyetemre, aláírnak egy HonourCode nevű papírt, amiben elfogadják a
becsületesség szabályait, hogy ők nem csalnak, és szerintem valamilyen formában
azt is tartalmazza, hogy a másikat se hagyják csalni. Mindezek miatt
gyakorlatilag nincs puskázás.
És persze
a versenyszellem is hajtja őket, hogy az évfolyam legjobbjai közt legyenek,
csalás nélkül.
Amerikában az is jellemző, hogy a megíratott
tesztek és a vizsgák eredményei alapján a három év alatt egy rangsort állítanak
fel, amit a későbbi felvételin is figyelembe vesznek. Vagyis sokat számít, hogy
hogyan teljesítenek a többiekhez képest. Egyébként, a csalás társadalmilag sem
fogadható el, nem úgy, mint itthon.
Remélem,
ha az olvasók ezt olvassák, akkor majd elgondolkoznak ezen a különbségen.
És persze az sem árt, hogyha tudják, hogy ott
minden más, ha esetleg valamikor kimennének. Mert ez nemcsak az egyetemekre
vonatkozik. Ott nem annyira elfogadott a puskázás. Az embereket úgy nevelik,
hogy becsületesen töltsék ki a papírokat, ne csaljanak az adóval, semmi
ilyesmi. Nagyon hazafiak, szeretik az országukat, és azt gondolják, hogy a
legjobb helyen élnek, így tehát nem szabad a rendet megbolygatni, átverni az
államot.
Egyébként még egy különbséget
kiemelnék, az osztályozás menetével kapcsolatban. Itthon általában a végső
jegyen, a vizsgán van a hangsúly. Amerikában ezt nem szeretik, a folytonosság a
lényeges. A egész tanulási folyamatot értékelik, gyűjtik évközben a pontokat a
házikkal és röpdogákkal, és a záróvizsga legfeljebb 30%-ot számít a végső
jegybe. Egyébként Moszkvában jártam egyetemre, ott teljesen az ellentettje
volt, egyáltalán nem számított az évközi teljesítésed, csak az, hogy mit tudsz
a vizsgán. Ha egész évben meg se jelentél, de a vizsgán kiválóan teljesítesz,
akkor jeles. Amerikában ezt nem lehet megcsinálni ha nem látnak egész évben,
akkor maximum csak elégséges lehetsz.
Kicsit beszélgettünk a gyerekkoráról és a tanulmányairól is…
Eddig
még nem esett szó arról, hogy te Moszkvában végeztél. Miért oda mentél egyetemre?
Én nem is Magyarországon születtem, hanem
Ungváron, ami 1954-ben még a Szovjetunió része volt. Oda jártam suliba, ott
érettségiztem, és onnan felvételiztem Moszkvába.
Ez azt
jelenti, hogy oroszul tanultál általános és középiskolában? Mert Ungvár félig
magyar város is.
Volt magyar, ukrán és orosz iskola, és én az
utóbbiba jártam. Otthon természetesen magyarul beszéltünk a szüleimmel. Ezért
én oroszul és magyarul anyanyelvi szinten beszélek. Egyébként elég fiatalon,
12-13 éves korban becsöppentem az olimpiamozgalomba, és matematikából
meglehetőség sikeres voltam. Volt, hogy felültettek egy repülőgépre, és
elvittek az ország másik részére, több ezer kilométerre versenyezni. Közben
döntöttem el, hogy a matematika irányába fogok haladni és a Moszkvai Egyetemre
jelentkezni, mert a versenyzők között mindig erről folyt a szó. Az egy kemény
felvételi volt. A mai napig az egyik fő teljesítményemnek gondolom, ahogy akkor
sikerült a matematikai írásos felvételi.
Nagyon nehéz feladatok voltak, és
ezt előre lehetett tudni. Aki csak bevállalta, az már nagyon jó kellett, hogy
legyen. Így is a 3000 jelentkezőből 4 db volt ötös és 70 db körül volt négyes.
Mi lett
az eredménye a vizsgának? Felvettek?
Elértem a négyest, a szóbelim ötös lett. De kicsit
bonyolultabb volt a rendszer, voltak még matematikán kívüli vizsgák is, például
orosz irodalom vagy fizika. Aki viszont jó volt matekból, annak nem számított,
mert elkülönítették. A fizikától nagyon féltem, mert nem voltam jó belőle, és
amikor odamentem az asztalhoz, hogy leellenőrizzenek, akkor én is láttam a
listát, ahol a nevek mellett ott voltak a matek írásbeli eredmények, és az én
termemben csak a négyes és ötös vizsgaeredményűek voltak. Ekkor megnyugodtam,
hogy itt nem buktatnak, és ötöst is kaptam a fizikavizsgára. Így voltam a
Moszkvai Egyetemen 5 évig.
És
milyen voltál diákként?
Ott az számított, hogy év végén mit teljesít
az ember, ilyen szempontból laza volt a fegyelem. Az elején persze mindenre
bejártam. Nagyon magas szintű oktatás folyt ott, híres tanárokkal, mint például
Kolmogorov, aki mára már legenda. Megválogattam az órákat, amikre bejártam.
Voltak híres kutatók, akik pocsék előadónak bizonyultak, azokat hagytam. De
nagyon jó emberanyagnak bizonyultak és serkentő közeget alkottak azok, akiket
felvettek abból a 300 milliós országból. Mindenki becsvágyó volt, egymásnak
mindig feladatokat adtunk fel, hogy bebizonyítsuk, mit tudunk megcsinálni.
És mi
történt az egyetem után?
Miután elvégeztem az egyetemet 22 évesen,
akkor kerültem Pestre a Rényi Intézetbe 1976-ban. Azóta is itt vagyok, csak
néha elutaztam külföldre, de ezt a történetet már ismered.
Levezetésnek pedig kicsit más témára eveztünk…
Én is
nagyon szívesen mennék Amerikába, de nem szeretek repülni. A két óra londoni
repülőutat is teljesítménynek érzem.
Az amerikai az kemény, bő 30 óra repülés. Van
8 óra idődifferencia az időzónaváltások miatt, de az a legkevesebb. Sokszor
repültem már át az óceánt. Egy darabig számoltam, de 50-nél abbahagytam. Nem
szerettem meg, de megszoktam. Mindig van egy-két érdekes matematikai probléma,
amivel foglalkozhatok utazás közben, de egyébként a repülőút nagyon unalmas is
lehet. Sokkal jobban szeretek vonaton utazni. Amikor Moszkvába jártam
egyetemre, gyakran jöttem Budapestre és mentem vissza. Ez egy 33 órás vonatút
volt. Mindig azt csináltam, hogy a fekvőkocsiban befeküdtem az ágyamra, és
bámultam a tájat 30 órán keresztül, türelmesen. Egy vizsgaidőszak után, amikor
az ember hulla fáradt, jól jött egy ilyen út. Lefekszik, félig végigaludta az
utat, utána is csak pillegett. A vonat elringat, azon a legkellemesebb aludni,
ha van lehetőség ágyas helyet venni. A repülőn nem tudok, ott csak székek
vannak. Hacsak nem az első osztályon utazok. Ott olyan ülőhelyek vannak, hogy
nemcsak kiterül ággyá, de még a kávédat is megfőzi.
Utaztál
már első osztályon?
Igen, egyszer-kétszer véletlenül sikerült
bejutnom oda. Egyszer a kicsi lányommal jöttünk haza, akkor még csak 11 hónapos
volt, és miatta átraktak minket egy kényelmesebb ülésre. Üres maradt egy hely,
és látták, hogy pici baba, így átkerültünk az első osztályra. Máskor pedig a
törzs utas státuszommal sikerült bekerülnöm. Van az a statisztikai bravúrja a
repülőtársaságnak, hogy mindig több jegyet adnak el, mert előfordul, hogy
valaki megbetegszik, vagy lekési a gépet. Viszont megvan a valószínűsége, hogy
mindenki eljön, és a repülőgépen túlfoglalás van. Előfordult velem párszor,
hogy ilyen túlfoglalás volt a gépemen, és ekkor, mivel én rengeteget utaztam a
társasággal, bemondták a rádióba, hogy Mr. Kroó mehet az első osztályra. Olyat
is láttam már, hogy amikor az egész gépen nincs szabad hely, felajánlják, hogy
aki nem utazik a járaton, az kap egy ingyen jegyet, amivel akárhova elutazhat
egy éven belül.
Romsics Erzsébet "Csöre"
Romsics Erzsébet "Csöre"
Köszi, hogy kiraktad a cikkemet!
ReplyDeleteJó volt látni!
Cs