PikkÁsz

Damoklész kardjaként lebeg felettünk a határidő, de a ZH-ra való készülés helyett inkább csekkoljuk az emailjeinket, vagy az épp legtrendibb kék közösségi oldalt, bármelyik is legyen az e pillanatban. Aztán megnézünk még egy macskás videót. Rájövünk, épp kijött egy új rész kedvenc sorozatunkból. Egy gyors vacsora mellett bőven belefér még, nem?

A halogatás (angolul „procrastination”) mindannyiunk életének része, kinek nagyobb, kinek kisebb mértékben. Valószínűleg ismerős a szituáció: tudjuk, racionálisan felfogjuk, hogy dolgunk lenne, mégsem vagyunk képesek rávenni magunkat a munkára, egyetemisták esetében legtöbbször a tanulásra. Helyette valami mással foglalkozunk, tologatjuk a határidőket, kifogásokat keresünk, elpazaroljuk a szabadidőnket. Majd mikor már valóban késő, pánikba esünk. Verjük a fejünket a falba, miért nem álltunk neki előbb, megfogadjuk, ilyen többet soha nem fordul elő, majd a következő feladatnál és határidőnél a végtelen ciklus újraindul.

„Különböző motivációs oldalak, önfejlesztő blogok és pszichológiai írások segítségével szedtük össze a halogatás leggyakoribb kiváltó okait. A miértek feltárása után pedig gyakorlatias jótanácsok formájában rögtön közöljük is a népbetegség ellen bizonyítottan működő orvosságok receptjeit.” - állhatna itt a felirat, univerzális megoldást kínálva a doktoranduszok átkának is nevezhető kór ellen.

Mert valóban: az ember beüti a keresőbe a „how to stop procrastination” kifejezést, és máris özönlenek a találatok. Sőt, véleményem szerint az ilyen oldalak többsége kifejezetten egyszerű, sokaknál már bevált módszereket sorol fel, amiket egyszer tényleg érdemes minden halogatással küzdőnek kipróbálnia, ezért szerepelnek az írás végén a nyomtatott sajtó határait és az egyszeri olvasó idegeit feszegető kattinthatatlan linkek. Aztán ha működik az adott módszer, nem árt megtartani, ha pedig nem klappol, lehet újat keresni. A Láthatatlan Egyetem időgazdálkodás tréningjeit is bátor szívvel ajánlom, nagyon hasznos dolgokat lehet rajta tanulni az Eisenhower-mátrixtól kezdve a BME által is hitelesített Pomodoro-technikáig.

Ezzel az írással azonban nem célom a részletekben elveszni, inkább holisztikus képet szeretnék adni a halogatás pszichológiájáról, miközben megköszönöm az ihletet, stílust és szemléletet a zseniális „Wait But Why” blognak. Igazából ez az oldal olyan mély és általános igazságokat tartalmazó bejegyzéseket jelentetett meg a halogatásról, komolyan megfontoltam, egyszerűen fogom, és lefordítom őket. Annak kiderítésére, végül így tettem-e, és ha igen, milyen mértékben, igazi TTK-sként kénytelen leszel ellenőrizni az eredeti forrásokat, kedves Olvasó (újabb kattinthatatlan linkek).

A metaelemzést félretéve, a halogatás egy agyban lezajló rém egyszerű fiziológiai reakció következménye. Talán nem meglepő, hogy nekiállni egy nem azonnali eredményt okozó, hanem csak hosszútávon hasznos munkának (ld. vizsgára készülés), elsőre kellemetlen érzést kelt az emberben. Igazi 22-es csapdája ez, amely az élet szinte minden fontos területén előjön. A kezdeti kényelmetlen apró lépésekből csak hosszú távon lesz örömet és eredményeket hozó jó szokás, például elég egyszerű megvizsgálni, rendszeres napi fél óra edzésnek milyen hatásai vannak, amennyiben azt egy éven keresztül végezzük. Halogatásnál az agy egy primitívnek is nevezhető része pont ezt a kezdeti diszkomfortot igyekszik azonnal megszüntetni, kiváltani instant élményeket okozó pótcselekvéssel. Voalá, tíz perc tanulás után jön a negyven percnyi sorozat és/vagy macskás videó. Tudatalattinkban örök harcot vívnak egymással az agy racionális döntéseket hozó és azonnali élményt kívánó részei, ezért olyan nehéz maga a halogatás elleni küzdelem is. Hiszen ez eleve egy irracionális, őrült állapot, amelyre hosszú távon nehézkesen hatnak a praktikus, racionális tippek és trükkök (ettől függetlenül ki kell próbálni őket!). Igazi változást önvizsgálat segítségével, apró lépésekben tudunk csak elérni, azáltal, hogy tudatossá tesszük az eddig tudat alatt lejátszódó küzdelmet. A halogatás ellen pedig igenis kell tenni, mert szerintem senkinek nem kell leírnom azt a bűntudathoz hasonlítható, de annál sokkal rosszabb érzést, amikor rájövünk, saját magunkkal szúrtunk ki.

Hogy végül a címben feltett kérdést is megválaszoljam: nekiálltam megírni ezt a cikket fél évvel ezelőtt, talán a felével végeztem is. De motiváció hiányában, perfekcionizmusból és egyéb sürgősebbnek tűnő teendők miatt – az egyik forrás szerint ezek mind klasszikus halogatási okok – úgy döntöttem, nem fontos akkor befejeznem az írást. Ahogy mondani szokás, „elengedtem”. Cserébe fél évig értek bennem a témával kapcsolatos gondolatok, és egész biztos vagyok benne, végül így egy határidőre összetákolt fércmunkánál talán színvonalasabb írást tarthatsz a kezedben, kedves Olvasó.